Megint nagyon lusta voltam, már ami a blogolást illeti. Valahogy sosem vitt rá a lélek, hogy leüljek a gép elé és összeszedjem a gondolataimat. Mondjuk nagyban segített ebben az, hogy Malajziából való visszatérésünk óta nem történt velünk semmi különös és még kevesebb érdekes. Éltük a magunk itteni hétköznapi életét. Ami persze önmagában alapvetően nem mindennapi, de már több mint másfél éve vagyunk itt, kevés dolog történik, amire rácsodálkozunk.

Ami furcsa, hogy még négy hónapot leszünk itt, de már mindannyiunknak olyan „mindjárt-végevan” hangulata van. Olvastunk erről, hogy mikor az ember tudja, egy bizonyos idő után el fog menni egy országból, akkor egészen megváltozik a viselkedése. Mivel egy fél év múlva már nem leszünk Indiában, sok minden van, amiben már nem veszünk részt. Például Zsuzsi kevsebb szülői munkaközösségi feladatot vállal, a lányok nem jelentkeznek jövőre választható tárgyakra (igazából igen, mert muszáj kitölteni a kérdőívet, de egész más beleéléssel mint tavaly), én sem kezdek bele semmibe, amit nem tudok befejezni májusig. Nekem kivételt képez ez alól az őszre tervezett miniszterelnöki látogatás, arra nekem is kell programjavaslatokat tenni, de egész más úgy nekiülni, hogy az ember tudja, nem ő fogja megcsinálni. Ugyanakkor egész más erről olvasni, mint valóban átélni. Nagyon furcsa, még elég sokáig itt leszünk (végül is a teljes itt-tartózkodásunknak ez majdnem a negyede), de már fél lábbal nem vagyunk itt. Zsuzsi és én végképp, a gyerekek szerencsére ennyire nem, nekik az iskola még eléggé kitölti a napjaikat. De azért az ő fejükben is ott van, hogy sok mindent utoljára csinálnak.

Ebből a szempontból ez a két év, amennyire engem kiküldtek, gyakorlatilag hasznavehetetlen. Az első három hónap azzal telik, hogy az ember egyáltalán belejöjjön az itteni életbe. Még három hónap, amíg szakmailag fel tudja venni az ember a fonalat. A következő fél évben az ember felépíti a kapcsolatait. Egy fél évet hatékonyan tud dolgozni, aztán az utolsó fél évben már akarva-akaratlanul is arra koncentrál, hogy haza fog menni. Ennek ellenére, ahogy látom, megint két éves időszakra írták ki az NGM-ben a megüresedő helyeket.

Mindeközben tényleg nagyon átlagos napjaink vannak. A gyerekek reggel elmennek suliba, én megpróbálom túlélni a munkanapot. Zsuzsi számtalan programot bonyolít napközben (, dolgozik a szülői mukaközösségben, más szervezések, Bollywood Dance). Fél hat körül megvacsorázunk, a lányok leckét írnak, Peti játszik és/vagy olvas/tanul Zsuzsival, én meg próbálom rávenni magam a blogírásra. Mint az ábra mutatja nagyon kevés sikerrel. Ehelyett inkább szervezem az éppen soron következő utjainkat (Gwalior, aztán Asszám/Kolkata, majd Rishikes). Aztán Zsuzsival próbáljuk számba venni miket is kell még elintéznünk a hátralévő időben, illetve eldönteni hajóval vagy repülővel küldjük majd haza a dolgainkat az ittlét végén. Nem mindegy, mert ha konténerrel megyünk haza (ez a hajó) akkor nagyon sok mindent tudnánk hazavinni. Repülővel erősen korlátos, akkor észnél kell lenni mit fogunk még venni. Kb. ennyi. Ennél izgalmasabb nem történik. Így kénytelen leszek az időjárásról írni. Kivételesen van is miről.

Január végén nagyon örültünk, mert egyik hétvégén 28 fok volt és szépen sütött a nap (már amennyire persze a szmogtól látszik). De jött egy eső, és azóta megint hideg van. Újra köd van reggelenként, és reggel csak 15 fok van. Sőt egyik nap végig esett az eső, és nappal is csak 18 fok volt. De az esőnek örülünk, mert legalább a por egy részét megköti, no meg lemossa a növényeken vastagon megülő port. De már nincs messze a nyár. Reggelente még mindig köd van, és ezen a héten csütörtökön egész nap esett az eső. Az indiaiak persze örülnek, hogy nincs meleg, de én személy szerint nagyon várom már a nyarat. De még odébb van, mert amíg a Himalájában esik a hó, addig állítólag Delhiben sem lesz jó idő. És ott egyelőre még esik.

Petinek megtartottuk a szülinapját, amelyet az időpontra való tekintettel (tavaly ilyenkor már 30 fok volt) nagy „vizezős” bulinak terveztünk. Végül az is lett, de csak úgy, hogy minden gyerek hozott magával váltás ruhát. Így meg tudtuk tartani a vizilufi-csatát.

Az iskolában megnéztük a gimisek előadásában Shakespeare „Sok hűhó semmiért” című darabját. A szövegből vajmi keveset értettünk, bár úgy tűnt, hogy a Kenneth Branagh-féle feldolgozás szövegkönyvét vették alapul, amely már egy mostani angol anyanyelvűeknek emészthető átirat. De a lényeget értettük.

Zsuzsi és a gyerekek nagy lelkesedéssel rakják a puzzle-eket, melyeket a Jézuska külön Amerikából szerzett be, itt ugyanis csak nagyon rossz minőségűeket lehet kapni. Peti egy olyat kapott, amelyen egy humoros karikatúra szerepel. Közelebbi vizsgálatra azonban kiderült, a dobozon levő kép NEM a kirakandó feladat! A kép, amelyet ki kellett rakni, az, amit a rajz egyik szereplője lát! Azaz úgy kellett kirakni az egészet, hogy csak halvány elképzelés volt arról, mit is raknak. Becsületükre legyen mondva, kitartottak és két hét alatt sikerült (én csak nagyon kicsit vettem ki a részemet a feladatból).

Szóval ilyenek mostanában a hétköznapjaink. Legközelebb Gwaliorból jelentkezem!