Először is azt, sok új dolgot tanultam meg ezeken a túrákon:

1.     1.   Egy lépcsőn lefelé menet is meg lehet izzadni. De még hogy. Mondjuk kell hozzá a 90% feletti páratartalom, de lehet, hogy leginkább a számok segítenek. Mert 2000 lépcső egyben az lefelé is durva. Főleg mikor olyan kicsik, hogy a negyvenegyes cipőm fele sem fér el rajta. Nekem mindenesetre teljesen új élmény volt a fáradtságtól remegő lábakkal (szó szerint), csuromvizesre izzadva érni le egy lépcsőn. 

2.       2. A meredek emelkedő is lehet pihentető. Csak annyi kell hozzá, hogy előtte egy szinte merőleges falba vájt lépcsőn közlekedjünk felfelé öt percig majdnem négykézláb. Ehhez képest egy szimpla meredek emelkedő kifejezett felüdülés. Nekem legalábbis mindig annak tűnt. Csak sajnos a lépcsőből volt több.

3.       A sétabot nem csak arra szolgál, hogy rendkívül nagymenő túrázó benyomását keltsük. Lefelé nem pótolható támaszt nyújt a korlát nélküli, vizes mohával benőtt, helyenként sáros lépcsőkön a maradandó sérülésekkel fenyegető perecelések elkerüléséhez. Felfelé pedig hathatós segítség, hogy ne csak a combunkban legyen mindennél keményebb izomláz, hanem a karunkban is. Én ugyanis annyira használtam a kezeimet is a lépcsők leküzdéséhez – leraktam a bambuszbotot két lépcsővel feljebb és szabályosan felhúztam magam rajta -, hogy másnap a karomban is éreztem a tejsav maró hatását.

4.       Végleg elmúltak azok az idők, mikor noszogatni kellett a gyerekeinket a gyorsabb haladásra. Egyelőre még nem teszik szóvá lassú tempómat, de kezd rendkívül feltűnővé válni, hogy mindig én maradok le. Eddig mindig az általam cipelt hátizsákra fogtam, de most már ez sem működött, Péter fiam az 1200. lépcső környékén egyszerűen levette a hátamról, majd vidáman felfutott vele a következő 300 lépcsőfokon. (A nagy presztízsveszteség elkerülése érdekében ugyanis 300 fokonként kötelezően mindenki pihent). Nem megy a fejembe, hogy a kölkeimnek meg se kottyant az 1400 méter szintkülönbség. Mintha délutáni sétán lettek volna a ligetben. Még csak izomlázuk se lett. Bezzeg nekem!

5.       Az embernek hamar el kell utaznia ahova csak tud. Örültem, hogy most jutottam el ide, mert tíz év múlva kétlem, hogy végig tudtam volna csinálni bármelyik túránkat a legelső kivételével. Ez most tudatosult bennem először. Hát hiába a kor…

A megerőltető fizikai erőfeszítések ellenére a túráink fantasztikus élményt jelentettek mindannyiunknak. A meredek völgyek tetejéről/oldaláról csodálatos kilátás nyílik mindenütt, már azzal órákat el lehet tölteni, hogy gyönyörködünk a számtalan vízesés, a piciny falvak, a sok zöld látványában. És itt végre dzsungelben lehettünk. Indiában eddig ugyanis még igazi őserdőt nem láttunk. Őszintén szólva Kipling könyvének címe nagyon félrevezető. Minden, amit az indiaiak „dzsungelnek” hívnak, az maximum sűrű aljnövényzettel benőtt erdő, de nem esőerdő. Persze nem is lehet, mert nem esik annyi eső, illetve ahol igen, ott is csak fél évig. Még Keralában sem volt olyan burjánzó a növényzet mint itt Megalájában. Persze itt is csak fél évig esik, de akkor egy hónap alatt is több, mint másutt egész évben.

A poszt befejezése előtt még néhány szó a szállásunkról. A hotel fekvése lélegzetelállító. Egy hegygerinc egyik csúcsára építették, egyik oldalon a bangladesi síkság, a másikon egy mély völgy, melynek túloldalán három-négy vízesés látható attól függően éppen hol ül le az ember. Az egész egy volt bankár tulajdonában van, aki gyermekkorában sokat nyaralt a környéken és végül egy helyi lányt vett feleségül. Most családi vállalkozásban próbálja fellendíteni a környék idegenforgalmát, hogy munkát tudjon adni a helyieknek. A szálloda olyan, amelyet az utazási irodákban „célszerűen berendezett”-ként szoktak jellemezni, abból is az indiai változat (mínusz két csillag ahhoz képest, amit elképzeltek). Ennek ellenére jól érzetük magunkat, mert a tulajok annyira kedvesek és segítőkészek voltak, hogy minden hibát elnéztünk nekik. Nem is olyan volt mintha kereskedelmi szálláson lettünk volna. Inkább úgy éreztük magunkat, mint anno gyerekkorunkban, mikor leküldtek falura a sosem látott távoli rokonhoz, ahol a budi kint volt az udvar végében, a csirkék be-benéztek a konyhába, a takaró szakadt volt, de Józsi bácsi és Mari néni (a neveket mindenki behelyettesítheti) annyira kedvesek voltak, hogy a nomád körülmények ellenére imádtunk ott lenni. Még a meztelen csigákat is elnéztük nekik.