Mivel ma egy teljes napunk volt itt a Cherrapunjee Holiday Resortban, úgy döntöttünk egy egész napos túrát választunk a széles kínálatból. A leírás szerint ez komoly túrázóknak van ugyan, de mi nem zavartattuk magunkat. Hát így utólag úgy látjuk, alulbecsülték az útvonalat (mi pedig a saját túra-tudásunkat), ez azoknak van, akik nagyon-nagyon fittek, no és kellően bátrak is. Tömören: összesen 3500 lépcső és több mint 700 méter szintkülönbség leküzdése lefelé, majd ugyanez vissza, valamint hajmeresztő hidakon való átkelések.

A teljes túra 10+10 kilométer, de ebből az első 5 km a hegyoldalban kanyargó úton van és így megtehető autóval. Mi ezt választottuk, gondoltuk, ha még visszafelé marad energiánk, hát majd ezen a szakaszon is gyalogolunk. 3 apró khasi falun megy át az út, végig a szinte függőleges hegyoldalban, a sok-száz méteres völgy mellett (akkor még nem tudtuk, hogy a tetemes mélységbe le is fogunk gyalogolni), csodálatos panorámát kínálva. Az út a legtöbb helyen pont egy autó széles, jobbra-balra sűrű trópusi erdő.

A sofőr egy parkolóig vitt el, onnan pedig vezetőnkkel elindultunk lefelé a völgybe. Egy kb. 1 méter széles, nedves, mohás, avaros lépcsősor vezetett a mélybe. Jobbra-balra hihetetlenül szép sűrű trópusi dzsungel mellettünk. Előttünk pedig a völgy túloldalán számtalan sok vízesés hullott alá a mélybe. Jókor jöttünk, most lett nagyjából vége egy erős monszunnak, így a vízesések duzzadtak az erőtől. Csak azért nem tudtuk kellően csodálni a tájat, mert folyamatosan a lábunk elé kellett néznünk, ha talpon akartunk maradni. Mikor már fél órája mentünk ütemesen lefelé a lépcsőkön, éreztük, hogy remegnek a lábaink és elkezdtük gyanítani, hogy ez visszafelé sem lesz leányálom. Elkezdett egyre meredekebb lenni a táj, így az addigi normál méretű lépcsőfokokat felváltották olyan nagyon sűrűek, hogy csak egy gyerekláb fért el rajtuk kényelmesen, a többieknek oldalazva kellett menniük. Kétezer lépcső és két (tiszta!) mini falu (5-10 házból álltak) után még nehezebb terepre értünk: már nem betonlépcsők, hanem természetes kövekből összerakott, egyenetlen lépcsők vezettek tovább. Itt óriási segítségnek bizonyultak az addig inkább játékos kopogásra használt bambusz sétabotok. Végre 500 ilyen lépcső után hallottuk, hogy már közel a vízesés, mindjárt a célnál leszünk. Egy kanyarban azonban a gyerekek (akik persze gyorsabbak voltak nálunk) hirtelen megálltak, leesett az álluk, rám néztek, és azt mondták: Mami, egy dróthíd.

Tudták, hogy már napok óta arról álmodom, hogy ott hogyan fogok rájuk majd kellően vigyázni, no és hogy én (a legbátrabb, khm...), hogyan fogok átjutni. Meglátva a hidat, szerencsére az első félelmem rögtön elszállt: a hídon alul négy-öt egy-centiméteres huzal volt a padló, ami így kb. egy cipő széles volt és ezért könnyen járható, az oldalfalon pedig a huzalokból egy elnagyolt háló volt, amin úgy láttam, hogy ha valaki ki akarna esni azért dolgoznia kéne, de véletlenül nemigen lehet. Hallelúja. Most már csak maradt az az izgalom, hogy milyen egy állandóan ingó-lengő tákolmányon átmenni kb. 15 méteres magasságban az alul zubogó, vízeséses patak felett. Miután vezetőnk botjainkkal átment, úgy döntöttem én megyek közülünk elsőnek, akkor mégis láthatom, hogy ok-e. Peti szorosan a nyomomban jött. Igyekeztem csak az egyensúlyomra vigyázni és előre nézni, nem a mélységbe, valamint minden zajt kizárni, különösen a robajló víz hangját. Sikerült. Átértem minden megtorpanás nélkül, a nyomomban Petivel. A többiek ezután (valamivel gyorsabban) szintén simán átértek. Öröm és elégedettség töltött el mindannyiunkat, hogy a Lonely Planet leírása szerint is hajmeresztő huzalhidat ilyen simán legyőztük. Ekkor még nem gyanítottuk, hogy valószínűleg nem erre a hídra gondoltak, hanem vagy az ez után következő dupla hídra (mely közepén egy sziklára támaszkodott), vagy még inkább a harmadikra, amelyik jóval magasabban ívelt át (kb. 15 méteres magasságban) és jóval hosszabb is volt és ezért jobban belengett. De ne siessünk előre!

A huzalhíd után kalandos táj következett. Itt többé már nem lépcsőkön mentünk, hanem lépcsőkkel helyenként tarkított gyalogúton hol hegynek fel, hol völgynek le. Körülöttünk sűrű, érintetlen trópusi dzsungel. Mindenfelé pillangók, hol apróbbak nagy csapatokban, hol nagyok (10-15 cm-esek) magányosan. Ennél vadregényesebben mesebeli tájon még soha nem jártam. Hamarosan megláttuk az első gyökérhidat. Ez jóval régebbi lehetett, mint a tegnapi, mert már sok helyen mohával be volt nőve. A padlógyökerek közé pedig kődarabokat és fadarabokat tettek a helyiek, melyeket a gyökerek teljesen benőttek, így egy széles, biztos padló alakult ki. Ezen átmenni nekem sokkal komfortosabb volt, mint a huzalhídon és jóval nagyobb biztonságban érzetem magam. Áthaladás közben bátran néztem oldalra, sőt lefelé is. A híd végéről pedig megpillanthattuk a patakon feljebb a túra fénypontját: a kettős gyökérhidat. A helyiek, vagy inkább a helyi marketing anyagok azt itt „double decker”-nek hívják, mint a londoni kétszintes piros autóbuszokat. A Lonely Planet szerint azért csináltak itt kétszintes hidat, hogy a forgalmat könnyítsék, és az egyik szintjén az egyik irányba, a másikon pedig az ellentétes irányba haladnak, de ez őszintén szólva elég badarságnak tűnik. Ha az összes környékbeli falu minden lakója egyszerre akarna átmenni, akkor sem tartana az átkelés néhány percnél tovább, más jellegű forgalom meg itt nemigen van. Turistát magunkon kívül sem a tegnapi sem a mai túrán nem láttunk. Szerintünk csak poénból vagy kíváncsiságból csinálták ilyenre, vagy azért, hogy a falu kitűnjön a környékbeli többi élő gyökérhidas falutól. Nekünk mindenesetre nagyon tetszett, jó párszor átmentünk rajta fent és lent. Sőt, olyan bátrak voltunk, hogy a híd bármely pontján megállva nyugodtan bámultuk a vízeséseket a patakon felfelé és lefelé. Nemigen akaródzott továbbmennünk.  Az igazat megvallva a gyökérhíd nélkül is csodálatos hely volt, zubogó vízesés, hatalmas sziklák, buja növényzet, számtalan pillangó, harapnivalóan friss levegő.

Végül győzött az éhség. Miután az eddigi 3 km-es szakaszt 1 óra 40 percig (!) tartott megtenni, és nem azért mert andalogtunk (legalábbis mindannyiunk pólója úgy nézett ki, mintha megfürödtünk volna a patakban), elhatároztuk, hogy gyorsan megtesszük a maradék 2 km-t a természetes medencének tartott helyig, a túra végcéljáig és ott ebédelünk. Kiderült, még egy erőpróba vár ránk: a leghosszabb és legmagasabb huzalhíd. Ezen még vezetőnk is óvatosan ment át, mert neki is belengett, és a botokat is inkább letette a híd előtt és nem vitte magával, hanem inkább kapaszkodott. Büszkén jelentem, hogy mi töretlen bátorsággal keltünk át rajta. Ez után közvetlenül egy huzal-élő gyökér kombinációs híd következett, ami már meg se kottyant. Egy vízeséshez vitt el minket, ott volt a túra végpontja. Innét lesétáltunk –  pontosabban fogalmazva leereszkedtünk a patak melletti hatalmas köveken a rajtuk keresztül - kasul futó gyökerekbe kapaszkodva – a patakhoz és ott megettük szendvicseinket. Utána bele is gázoltunk a vízbe. Jól esett itt megpihenni. Nagyon boldogok voltunk.

A visszafelé úton már gyakorlottan keltünk át a hidakon, bár nekem azért mindig megkönnyebbülés volt, mikor mindenki átért. A lépcsőkön fölfelé nagyobb biztonsággal tudtunk menni, mint lefelé, gyorsabban is értünk fel, mint reggel le. De azért 2000 lépcső egyben nagyon sok! Mondanom sem kell, a parkolóból a maradék 5 km-t az úton már nem gyalog tettük meg. A pár perces autózás után pedig alig bírtunk kiszállni a kocsiból is a fáradtságtól.

A délutánt a szállás kertjében lévő padokon és hintaülésben, csendben, idilli boldogságban és békében töltöttük, miközben a csodálatos panorámát bámultuk. Azt hiszem a csodálatos környezet és a nagy kihívás sikeres leküzdése felett érzett felhőtlen boldogság együtt tették számunkra ezt a túrát életünk eddigi legszebb kirándulásává.