A tegnapi mentális koncentrálás meghozta gyümölcsét, reggel ragyogó napsütésre ébredtünk. Jó korán, mert mint hazánkban, itt is az időzóna keleti felén vagyunk. A  vigasztalan, soha véget nem érőnek tűnő eső után kisebb csoda volt a ragyogó kék ég. Indiai tempóban megreggeliztünk, majd nekiindultunk a Szóhráig hátralévő 25 km-nek. Ahogy elindultunk megint elkezdett esni az eső, de a kocsiban ez nem zavart. Az első megállónk a Shillongra letekintő kilátó volt, amely egy légibázis közepén van (ezek a katonák mindig tudják hova kell települni, és itt a köztársasági elnök biztos nem volt eléggé környezetvédő). Befizettük a belépődíjat, kiszálltunk, örültünk, hogy éppen nem esik, felmentünk a kilátóba – és nem láttunk semmit a tejfehér felhőn kívül. De tényleg semmit. Még nem tudtuk, a mai napra ez lesz jellemző.

A kilátó után megálltunk az Elefánt-vízesésnél. Ez egy három lépcsőben lezúduló vízesés, megkapó környezetben, szépen kiépített lépcsőkkel. Kicsit turistás a hely, de nagyon szép (persze később ennél még jobb helyeken voltunk, de ez ekkor is egy szépen kiépített és jól karbantartott látványosság). Olyan Indiana Jones-os hangulata van az egésznek, mindent belep a moha, csöpög a víz, a kanyarok után pedig felbukkan újra meg újra maga a vízesés. A vízesés után tovább kanyarogtunk a másfél sávos úton, itt most láttunk is egy teherautót, amelyet az árokból mentettek éppen. Mint kiderült egy kis Maruti-Suzukival ütközhetett, mert még az is az úton volt. Elértünk a Dympep kilátóhoz, amely egy gyönyörű V-alakú (gyere rózsám a kertünk aljába, oszt…. J) völgy elején volt. Az első pillanatban még láttunk valamit, de aztán egy felhő beburkolta az egészet, majd minket is. Pedig tényleg gyönyörű volt a dús-buja növényzettel benőtt meredek falak alján felsejlő folyó. De sajnos tényleg csak pillanatokra élvezhettük.

Ettől kezdve jellemzően felhőben közlekedtünk, ez jelentősen lecsökkenti a látnivalókat. Beértünk Cserrapundzsiba, ahol végre megláttuk az első Cherrepunji Resort táblát – 15km. Ekkor a megállásokat nem számolva kb. egy órája voltunk úton. Shillong – Cserrapunji 35 km. Az utolsó 15km ugyanennyi ideig tartott. Hihetetlen vadregényes, itt már teljesen egy sávos, úton mentünk lefelé 300 métert. Az egyik oldalon burjánzó harsány zöld növényekkel benőtt meredek hegyoldal, másikon tejfehér ködbe burkolt mély völgy. Azt hogy mély völgy van ekkor még csak sejtettük, mikor az útpadka hirtelen el-eltűnt és láthatóan meredeken mentek lefelé a növények. Látni semmit nem láttunk, csak a felhőt, amelyben mi is autóztunk. Néhol magába a sziklába volt belerobbantva az út.  Kicsit olyan az egész, mint a dél-amerikai utak, amelyeket a „world’s scariest roads” e-mailekben szoktunk kapni. Szerencsére a forgalom itt szinte nulla, csak az jön erre, aki a resortba jön, vagy esetleg árut szállít az itt található 3 minimális méretű faluba (gondolom maximum hetente egyszer).

A resort egy hegycsúcson van, megérkezésünk idején itt is csak tejfehér felhőket láttunk mindenfelé. A szemerkélő eső ellenére úgy döntöttünk, egy rövid kirándulásra el fogunk menni a délután folyamán. A tulaj és leánya az egyik élő-gyökér hidat ajánlotta, és adott mellénk egy helyi vezetőt. A helyiek egyébként úgy néznek ki, mint ha egy kínai-mongol házaspár gyermekét erősen bebarnítanánk. Az élő-gyökér hidak pedig pontosan azok, aminek hívják őket. A helyiek rájöttek, a gumifa léggyökereit rá tudják venni, hogy arra nőjenek, amerre ők szeretnék. Kivájt közepű bételpálma törzseket fektetnek keresztbe a patakokon ahol a parton éppen egy gumifa nő. A fa léggyökereit belerakják ezekbe, és azok a fény felé törekszenek, így szépen átnőnek a túloldalra, ahol azután gyökeret eresztenek. Aztán várnak 15-20 évet, amíg a gyökerek megerősödnek, és kész az élő híd. Közben a növekedő gyökerek közé lapos köveket, fapallókat is raknak. Ezeket benövik a gyökerek és majdnem vízszintes felületet alkotnak. Nem végeznek félmunkát, korlátott is növesztenek, sőt ahol kell a híd közepéhez is vezetnek magasról egy gyökeret, hogy ott is tartson.

Autóval elmentünk az út végéig (szó szerint), és onnan gyalog indultunk tovább. Nos, ha reggel úgy gondoltuk, hogy az elefánt-vízesés vadregényes, akkor erre az útra a dzsungelben tényleg nehéz szavakat találni. Az elején még kibetonozott úton haladtunk, de később mohás kövekből kirakott ösvényre értünk. Nem lehet mást mondani rá, pont olyan, mint amilyet a kalandfilmekben lát az ember, mikor a főhős óvatosan hatol egyre mélyebben a dzsungelbe és időről időre oda sem nézve lecsap egy óriáskígyót vagy madárpókot az őt kissé megviselt ruhában követő szőke bombázó feje fölé belógó indákról. A mohos sziklákat keresztül-kasul behálózzák a fák gyökerei, mindenütt csöpög a víz, a nő (akinek semmilyen más feladat nincs mint akadályozni hősünket) lába állandóan megcsúszik a sok év alatt simára koptatott sziklákon, az úton lépten-nyomon átfolyik egy-egy patak, amely az ösvény egyik oldalán biztos vízesést alkot. Varázslatos.

És az út végén ott várt ránk egy élő híd. A fa gyökerei teljesen átívelnek a patak felett, áttekinthetetlen szövevényt alkotva. Mintha nem is ebből a világból lenne. Gyerekeink szerint mintha az Avatar erdejéből került volna ide valamilyen mágikus teleportáció révén. Ez egy viszonylag fiatal híd volt, erre abból következtettünk, hogy a gyökereket még nem lepték el teljesen a mohák zuzmók és egyéb apró növények, és a vastagabb gyökerek is csak karvastagságúak voltak. A híd egy részét ráadásul egy nagy áradás elmosta, és most nevelik újra, ezért azt is láthattunk, hogyan növesztik a gyökereket a kívánt irányba. Miután minden lehetséges szögből lefotóztuk és megmásztuk, visszaindultunk az autóhoz, ugyanazon a mesés úton ahol jöttünk.

Volt még ez csomó időnk, ezért a vezetőnket rábeszéltük, a sok felhő ellenére menjünk el egy kilátóhelyre. Jól tettük, mert ahogy ment le a nap, szépen felszakadozott az addig elég sűrű felhőtakaró (és itt ez nagyon nem mindegy, mert a felhők leérnek a völgyek aljáig is) és csodálatos panorámát láthattunk. A mély völgy másik oldalán zöld hegytető, kicsivel alatta 100-200 méternyi függőleges sziklafal, alatta meredek, teljesen zöld lejtő a völgy aljáig. A sziklafalon mindenütt kisebb-nagyobb vízhozamú vízesések. A völgy végén pedig ameddig a szem ellát a bangladesi síkság. Nem meglepő módon a síkságon rengeteg víz, végül is az a négyzetméterenként 12 méter eső mind oda folyik le és most pont a monszun végén vagyunk.

Rajtunk kívül senki nem volt a kilátónál, kedvünkre nézelődhettünk és fotózhattunk. Lassan visszasétáltunk a kocsinkhoz, majd visszaautóztunk a szállásunkra. Ott volt egy két meglepetésben még részünk abból következően, hogy nagyon természet-közeli az egész. Az ebédlőben akkora pillangót láttunk amekkorát eddig csak múzeumban, legalább 10cm-es szárnyai voltak. Később egy még nagyobbat a földön, de annak szegénynek el volt szakadva az egyik szárnya, nem is tudott repülni. Mindkettő „monarch butterfly” volt, majd megnézzük a Wikipedián ez magyarul melyik faj. A szobánkban kicsit kellemetlenebb kalandunk volt, a WC-be három meztelen csiga és egy béka költözött be, majd sajnos a szobánkban is találtunk számos meztelen csigát. Mindenki hősiesesen viselkedett, amíg sikerült mindegyiket kitessékelnem a szabadba.

A korábbi nagy eső miatt szerintünk 110%-os lehetett a páratartalom, ezért minden nyirkos és nedves volt, nem hogy meg nem száradt semmink, hanem még az is nedves lett, amit elöl hagytunk. Ennek ellenére nagy örömmel lefeküdtünk és aludtunk is reggeli 5-ig, amikor is éktelen zajra ébredtünk. Meg voltunk győződve róla, hogy valami nagyteljesítményű központi szivattyút és/vagy generátortindítottak be mellettünk. Egy ideig reménykedtünk, hogy csak abbamarad, de nem halkult. Így lassan felkeltünk és elmentünk reggelizni. Ott kérdésünkre megnyugtattak, nem a szivattyút hallottuk, ezek a kabócák. Az ő fülrepesztő lármájuk keltett minket és velünk maradt egész nap. De ez már egy másik poszt.