Nos, vége a nyári szünetnek, egy kicsit elhúztam az első poszt írását, most már két hete itt vagyunk újra. Elnézést visszamenőleg, hogy nyáron nem írtam semmit, de végül is a blog indiai kalandjainkról szól, nem Budapestről. Előre pedig elnézést, mert a poszt biztosan nagyon csapongó lesz, mindenféle struktúra nélkül.

Bizony nem gondoltam volna mikor 2009. szeptember 12-én az első blogbejegyzést írtam, hogy majdnem három évvel később is itt fogok ülni a billentyűzet mögött és egy újabb posztot írok. De így hozta, az élet, hogy a negyedik évünkre is visszatértünk Indiába. Most még hatványozottabban érvényes, amit már tavaly is írtam, már itt is itthon érezzük magunkat. Azért a 36 hónap nagy idő, és ennek a legnagyobb részét itt töltöttük az állam által biztosított lakásunkban. Sőt, éppen most gondoltam bele, hogy mikor innen hazamegyünk jövő nyáron, akkor többet laktam a kedvesemmel itt egyhuzamban, mint a korábbi házainkban, vagy az első közös lakásunkban. Mindesetre már csak hónapok kérdése lesz melyik a nyerő. Ebbe eddig bele sem gondoltam.

Negyedszer megérkezni már teljesen megszokott dolog volt, semmilyen izgalom nem volt bennünk, még annyi sem, mint mikor az ember nyaralni megy, pontosan tudtuk hova megyünk. A megszokott reptéren a megszokott illat fogadott minket a monszun alatt szokásos 90% feletti páratartalom és közel 30 fok. Csak azért ilyen kevés, mert hajnali fél egykor érkeztünk J.

Az első napokban kipakoltunk, megvásároltuk a háztartásba szükséges dolgokat, elmentünk vásárolni a nyári kiárusítás alkalmából (minimális sikerrel), újra belaktuk a lakást, én pedig próbáltam utolérni magam a munkában. Múlt szombaton az iskolát mutattuk be az új gyerekeknek és szüleiknek. Itt ugyanis – mivel a tanulók 30%-a évente kicserélődik – komoly figyelmet fordít az iskola arra, hogy az újonnan érkezett tanulók (és szüleik) jól érezzék magukat. Ennek keretében mi jelentkeztünk önkéntes idegenvezetőnek, és a kilenc órás csoportot mi vezettük körbe az iskolában. Ez nekünk is jól jött, mert Peti úgynevezett „nagykövet” lett. Neki, és másik öt társának, az a feladata, hogy az új gyerekeket segítsék az első hetekben. Együtt ebédelnek velük, elviszik őket az óráikra, segítenek nekik tájékozódni a suliban. Gondolom, nem kell mondani mennyire jó ötlet, hogy az Indiába éppen megérkező, egy teljesen idegen környezetbe belecsöppenő és vadidegen gyerekekkel összekerülő tanulóknak van kihez fordulniuk.

A pozícióra egyébként több mint húszan jelentkeztek tavaly, mindenkinek egy két oldalas bemutatkozót, egy power point prezentációt vagy egy két perces videót kellett készíteni arról, miért ő lesz a legjobb nagykövet. Peti egy videót vágott össze, amelyben nem csak ő beszélt, hanem interjút készített a tanáraival, meg a testvéreivel is. Meg is kapta az „állást”. Mivel ő idén lett felsős, ezért neki is jó volt megtekinteni mit hol talál. A felső osztályok ugyanis teljesen más épületben vannak, mint az alsósok, ott ő gyakorlatilag nem is járt korábban. Igaz, a nővérei egyszer már megmutattak neki mindent múlt héten, de neki is jól jött a szombati túra, amikor mi (gyakorlatilag a lányaink) kalauzoltuk végig az újakat. Az persze kiderült, hogy az iskolában három nappal a nyitás előtt még semmi nincs kész. Rendes indiai módón persze még nyitásra sem lett kész egy csomó minden, de nem is Delhiben lennénk, ha a mindenki által jó előre ismert határidőt tartani tudták volna a vállalkozók. Ezért most a könyvtár továbbra is ideiglenes épületben van, tornaórát nem lehetett első héten tartani és még pár más apróság is nehezítette a gyerekek és a tanárok életét.

Ezen a héten kedden pedig elkezdődött az iskola. A lányainknak is nagy a változás, hiszen ők most már gimnáziumba járnak, amely szintén egy abszolút külön épület. Egyébként az iskola tulajdonképpen három iskola egy helyen, az alsósoknak, a felsősöknek és a gimnazistáknak külön igazgatójuk, külön tanári testületük van, csak a háttérintézmények (IT, pénzügy, raktár, karbantartók stb.) közösek, egyébként mintha egészen más intézmények lennének. Az egészet egy „vezérigazgató” fogja össze, de szakmai kérdésekben az egyes iskolák igazgatóinak szinte szabad keze van. Az iskola stratégiai irányítását a szülők képviselőiből álló tanács útmutatásával a „vezérigazgató” végzi, de a napi dolgokba és a tanítás mikéntjébe nem szól bele.

Kriszti lányunk rögtön ez első napon kapott egy iPadet, mert abba a kísérleti osztályba került, ahol a biológiát ennek segítségével fogják tanulni. Ez gyakorlatilag úgy néz ki, hogy a tanár felteszi az anyagot 25-30 perces előadások formájában az internetre, amelyet a gyerekek letöltenek az iPadre. Otthon végignézik, feldolgozzák (mivel feladatok is vannak), majd az órán már csak azt beszélik meg amihez van kérdésük, illetve kísérleteznek. Ezzel gyakorlatilag megduplázta a tanár a tanórát, hiszen azt az anyagot, amelyet egy hagyományos iskolában az órán adna le, azt a gyerekek most otthon a saját idejükben és tempójukban kell, hogy elsajátítsák. Nagyon jó ötletnek tűnik – kiváltképpen mivel az iPaden egészen szórakozató módon fotókkal, videókkal együtt jelenik meg az anyag – nagyon kíváncsi vagyok rá hogyan fog működni.

Minden gyermekünk köhög és fújja az orrát, ez sajnos nemkívánatos mellékhatása annak, hogy kint 37 fok van, a légkondicionált osztálytermekben meg jó, ha 21. Közben sokszor esik is az eső, a kölykök megáznak, vizes ruhában meg nem annyira jó ötlet a hidegben üldögélni.

A lányainknak kétnaponta van egy-egy lyukas órájuk. Ezt leginkább arra fogják majd használni, hogy az olyan közös feladatokat, amelyeket csoportban kell elvégezniük meg tudják majd oldani. Egyelőre a leckéjüket csinálják és szocializálnak, de később biztosan nagyon hasznos lesz.

Nagyjából ennyi említésre való történt velünk, hamar belerázódtunk az itteni kerékvágásba.