Fantasztikus napon vagyunk túl, bármilyen messze is van ez a nemzeti park, megérte eljönni!

Ma reggel korán keltünk, mert az elefántok negyed hétkor indultak a túrára. Mi a legnagyobb két elefántbikát kaptuk, a lábunk volt egy magasságban a nőstények hátával. Peti, Zsuzsi és Csilla, illetve Kriszti meg én ültünk együtt, megint láb közé véve az elefántot. Ezt továbbra sem kedvelem, bár ma egy kicsit jobban viseltem, rájöttem ugyanis, hagyni kell, hogy lógjon a lábam, úgy nem annyira kényelmetlen.

A Kaziranga nemzeti park a Brahmaputra árterén terül el, nincs is nyitva csak novembertől, mert addig a monszun miatt járhatatlanok az utak. Nagy síkság az egész, elszórt facsoportokkal, kevés erdővel és sok fűvel. Óriási a fű, olyan magas, hogy még egy elefánt is eltűnik benne. Ideális terep az állatoknak. Kevésbé ideális az állatok megfigyelésére, de ezt megoldják a helyiek, mert egyes helyeken felégetik a füvet. Így meg lehet figyelni az állatokat, ráadásul a friss füvet nagyon kedvelik is, ezért tuti oda fognak jönni. (Ezt a gyakorlatot más nemzeti parkban is követik.) Mentségükre legyen mondva nem természetellenes tevékenység, a fű magától is sokszor begyullad, ezzel is segítve a természet megújulását.

Már elég sok nemzeti parkban voltunk Indiában, és azóta komolyan becsüljük a természetfilmek készítőit, mert tudjuk milyen szerencse kell ahhoz, hogy állattal találkozzunk. Eddigi tapasztalataink alapján fel voltunk készülve rá, hogy alig látunk valamilyen állatot és ha nagy mázlink van, akkor (szigorúan képletesen!) összefutunk egy vagy két orrszarvúval. Legnagyobb meglepetésünkre, alig indultunk el az elefántokkal, máris megláttunk egy rinocérosz-mamát a kicsinyével meg egy hímet, amint legelésztek a friss fűben. A bébi kb. két hónapos lehetett (egyébként 4-6 éves korukig együtt maradnak az anyjukkal, nem szapora állat az orrszarvú), ennek ellenére mivel az elefánt szerves része az orrszarvú környezetének, nem féltek tőlünk, egészen közel tudtunk menni hozzájuk. Alig pár méter távolságból figyelhettük, ahogy szinte csőrszerű szájukkal és hosszú nyelvükkel békésen tépdesik a füvet. Egészen valószerűtlen állatok. Gondolom még emlékeztek a híres Dürer metszetre, nos pont olyanok, csak még furcsább arányokkal. Nehéz elképzelni, hogy a nevetségesen rövidnek tűnő lábaik 70-80 km/órás sebességgel tudják mozgatni az akár három tonnás, furcsán gyűrött bőrpáncélba burkolt testet. Mi ezt szerencsére nem tapasztaltuk meg, remélem nem is fogjuk látni.

A „sztárok” mellett még nagyon sok szarvast láttunk, amelyeket jellemzően csak akkor vettünk észre, mikor megmozdultak, egyébként teljesen beleolvadtak a felégett fűbe barnás bundájukban. Nagy csapatokban legelésztek, találkoztunk két szép méretes agancsot hordozó bikával, és két alig pár napos gidával is. Elefántjaink komótosan ballagtak át a friss füves területeken, de jobban érezték magukat, mikor a magas fűben haladtunk, hatalmas fűcsomókat kitépve reggeliztek menet közben. Az egy órás túra alatt összesen 12 orrszarvút láttunk, többet egészen közelről. Ez messze felülmúlta a várakozásainkat.

Szállásunkra visszatérve szép kényelmesen elköltöttünk egy fejedelmi reggelit, majd ledőltünk egy kicsit pihenni. Az előző napi két óra + néhányszor-tíz-perc-a-kocsiban alvás eléggé elfárasztott minket. Majdnem két órát aludtunk. Bekaptunk néhány falatot ebédre, majd elindultunk a parkba egy már ismerős kis Maruti dzsippel. A parknak három turisták által is látogatható része van, reggel a középsőben voltunk elefánttal, délután a nyugati részre mentünk.

A táj a nyugati részen is ugyanolyan. Arra készültünk, hogy a kocsiból majd csak a messze távolban látunk nagyvadakat, de erre az első kilométeren belül rácáfoltak az út mellett békésen legelésző vastagbőrűek. Az orrszarvúk számolását ötvennél (!) abbahagytuk, olyan mennyiségben élnek itt. Ezek alapján bizony nem hinné az ember, hogy a kihalás szélén levő fajról van szó, mert még borjúból is vagy tízet láttunk a másfél óra alatt, amelyet a parkban töltöttünk. Persze nem véletlen, a világ indiai orrszarvú állományának kétharmada itt él. Vizibivalyból (Bubalus bubalis) még több van. Ezek hatalmas állatok, szerintem nagyobbak mint az orrszarvú, akkora szarvakkal, amelyek előtt még a mi szürkemarháink is kalapot emelnének ha lenne nekik. Messziről nem is egyszerű megkülönböztetni a két fajt, mert ugyanolyan szürkék a sártól, amelyben előszeretettel hemperegnek. Leginkább a bivalyok állandóan mozgó farka árulja el őket.

Nagyon élveztük a túrát, rengeteg állatot láttunk. Kicsit bánkódtunk is, hogy viszonylag hamar visszaértünk a szállásunkra. A velünk együtt lakó két angol pár jó két órával később tért vissza. Irigyeltük is őket, egészen addig, míg ki nem derült, ők lerobbantak (elszakadt a kocsi gázbowdene), azért voltak többet a terepen mint mi. Ennek ellenére megtudtuk, a mi sofőrünk kihagyott egy kört a parkban - nem véletlenül volt gyanús.

De a rengeteg állat még ezért is kárpótolt. Ez az ötödik nemzeti park, amelyet látunk, és egyik sem tudja felvenni vele a versenyt, messze itt van a legnagyobb esély megfigyelni a vadakat. Annyira tetszett, hogy megállapítottuk, ide akár még egy napra is érdemes eljönni (ami persze utazással együtt három nap). Főleg, ha az ember össze tudja kötni egy megalájai túrával. De mi ott már voltunk, ezért innen majd Kolkatába (régi nevén Kalkutta) fogunk menni. Mást nem tudtam ugyanis kitalálni, hogy értelmesen kitöltsük a nyolc rendelkezésre álló napot. Eredetileg azt terveztem, hogy Kolkatából elmegyünk a Sunderbans-ba – ez a világ legnagyobb mangrove mocsara, ahol szintén van egy nemzeti part. Az interneten azonban olyan sok rosszat olvastam, hogy már nem vagyunk benne biztosak, megéri 10 órát utazni oda-vissza azért, hogy egy hasonló helyen lakjunk mint most, és hajózzunk két órát a mangrove fák között. Főleg miután itt annyi állatot láttunk, ott meg az összes beszámoló szerint szinte semmilyen aktív helyváltoztatásra képes élőlénnyel nem lehet találkozni.

A délelőtti alvás ellenére hamar nyugovóra fogunk térni, holnap is korán kelünk.