A segély további részének is nagyon kalandos a története, ezzel nem untatlak Titeket, a lényeg az, 35 millió Euróból egy két víztisztító állomásból álló komplexumot (Labugama-Kalutawawa) fogunk mi magyarok felújítani. Mindkettő a fővárost látja el vízzel, ezért kiemelt figyelmet fordít rá itt mindenki. Az egyiket ráadásul még az angolok építették még a XIX században (!), ezért gyakorlatilag egy ipari műemlék. Hosszú és viszontagságos tárgyalások után most jutott el odáig a projekt, hogy már majdnem megvan a hitelszerződés és a kivitelező (csak formalitások hiányoznak, mint pl. a magyar Országgyűlés jóváhagyása). A Fővárosi Vízművek fogja teljesen felújítani a két állomást. Az egyik állomás (Labugama) most 125 éves, az itteni kormányzat szervezett egy virtuális „alapkő-letételt” a projektnek. Erre meghívták a magyar kormányt, és képviseletünkben az NGM helyettes államtitkára utazott ki Sri Lankára. Sri Lanka az én területem, az államtitkár-helyettes pedig a főnököm főnökének a főnöke, nekem is ott kellett lennem az ünnepségen.

Azt kell mondjam, valóban nagyon foglalkoztak velünk, a vízügyi miniszter – aki mellesleg a kormánypárt frakcióvezetője is – és szinte teljes stábja háromszor evett velünk együtt (ez jóval több mint amennyit egy sima diplomáciai protokoll előír) és találkozott velünk maga a sri lankai elnök, Mahinda Rajapaksa is. Az első napon különböző céges, illetve kamarai találkozóink voltak, második nap pedig az elnök rezidenciáján, a Labugama víztisztító 125 éves évfordulójára kiadott bélyeg hivatalos bemutatóján vettünk részt az elnöki palotában. Minden elismerésem a sri lankaiaknak, mert nem bonyolították túl a ceremóniát. Igaz, jó 50 percet vártunk az elnökre, de maga a bélyeg kiadása és első napi pecséttel való ellátása 15 perc sem volt. (Bárcsak a következő nap is ilyen lett volna!). Ezek után találkozunk az elnökkel. Ezt úgy képzeljétek, hogy egy szobában ülünk vagy húszan, az elnök középen, két oldalán a magyarok, illetve a sri lankaiak, nálunk elsőként az államtitkár-helyettes, a másik oldalon a miniszter, aztán sorban a többiek. Ez sem tartott 15 percnél tovább, érdemi kérdésekről nem kellett tárgyalni, kölcsönösen biztosítottuk egymást arról, mennyire örülünk ez együttműködésnek, és milyen nagy a magyar és sri lankai nép barátsága. A fontos az egészben maga a tény, hogy az elnök személyesen fogadott minket. Ez a második találkozóm külföldi államelnökkel, anno George Bushsal találkoztam még egyetemistaként, az is hasonlóan zajlott, bár az jó 40 percet tartott. A találkozó után megnéztük a Parlamentet, amelyet a Japánok építettek nekik grátisz. Hááát, a miénk sokkal szebb. Az ülésterem kifejezetten elegáns és szép, de az épület többi része –  fogalmazzunk enyhén – puritán. Idegenvezetőnk nagy büszkén mutatta nekünk a korábbi országgyűlési képviselők fotóit, közöttük is leginkább a mostani politikusok apjának, édesanyjának képeit. Dinasztikus politika van, és ezt nem szégyellik, hanem kifejezetten büszkék rá. Ez elég eltérő a mi világnézetünktől, de korántsem mondhatnám, hogy teljesen meg vagyok győződve a mi igazunkról.

Estére egy nagy vallási ünnepi felvonulásra voltunk hivatalosak és ez utunk legnagyobb szívásának bizonyult. A Kelaniya templomban egy nagyszabású felvonulással ünneplik, hogy Buddha sok ezer évvel ezelőtt meglátogatta a templomot. Hétkor indultunk a szállodából, hogy időben el tudjuk foglalni a helyünket, mivel elvileg fél kilenckor kezdődött a felvonulás. Mondanom sem kell, fél tíz után jöttek az első felvonulók, akik olyan elképesztő lassan mozogtak, hogy ez biztos bekerülhetne a Guiness rekordok könyvébe mint a leglassabb felvonulás a világon. Egymásra nézve rossz előérzetünk támadt. Az volt a megegyezés ugyanis, hogy amikor akarunk, haza mehetünk. De mivel VIP vendégek voltunk, annyira kiemelt helyen ültünk, hogy tudtuk, onnan lehetetlen a felvonulás vége előtt elmozdulni, főleg mivel az autóink is a lezárt terület kellős közepén voltak. Az is felrémlett lelki szemeink előtt, hogy ekkora tömeget lehetetlen gyorsan eltávolítani a helyszínről, azaz ha vége is lesz az egésznek, akkor is borzasztóan sokáig fog tartani elhagyni a helyszínt. Sajnos mindenben igazunk lett. A felvonulás negyed egykor ért véget, és az autóinkkal még több mint egy órát bénáztunk, mire kikeveredtünk a tömegből. A kijutáshoz ugyanis többször keresztezni kellett a körmenet útját. Azaz hiába volt már vége ott ahol mi ültünk, ahol ki kellett volna mennünk, oda csak egy óra múlva ért el a menet vége. A legszebb az volt, mikor 25 perces araszolás után visszaértünk pontosan oda, ahonnan elindultunk. Szervezésben a sri lankaiak sem jobbak mint az indiaiak. Nem ragozom tovább, hajnali kettőkor értünk vissza a szállodába, a tervezett 11 óra helyett.

Ja, hogy milyen a körmenet? Aki esetleg buddhista, vagy más miatt sérti az érzékenységét, ha a vallási ceremóniát profán módon tárgyalom, az kérem, hagyja ki ezt és a következő bekezdést. Szóval a körmenet olyan, mint egy egyszerűsítet riói karnevál (bár bevallom, azt csak filmen láttam), sokkal több elefánttal, és sokkal kevesebb meztelen nővel. Sőt, nők egyáltalán nem vesznek részt a felvonuláson. Az egész ugyanis a különböző buddhista/hindu templomok felvonulása. A szambaiskolák helyett a templom/kolostor növendékei választanak magunknak valamilyen témát, jelmezt csinálnak, betanulnak egy másfél perces koreográfiát, és a jelmezbe öltözve ezt adják elő órákon keresztül, miközben az utca két oldalán tapsol a nép. Mivel a kolostorokban/templomokban csak férfiak vannak, nő egyáltalán nincs a felvonulók között. Női ruhába öltözött, nagyon nőies mozgású, kifestett fiú annál inkább. Ha jóindulatú akarok lenni, akkor ez az az alkalom, amikor a szerzetesek kiélhetik énjük feminin oldalát. Rosszindulatú inkább nem leszek. Nagyon ötletes és színpompás, tradicionális, érthetetlen (pl. római és egyiptomi elemek együtt, vagy háncsszoknyába és fekete harisnyába öltözött maszkos fiúk)) és egyszerűen randa jelmezek váltják egymást

Az egész happening karikás ostort csattogtató fiúkkal kezdődött. Ez nagyon meglepett minket, mindannyian azt hittük a karikás ostor hungarikum, de nem. Pontosan olyan ostorokkal pattogtattak, pontosan olyan mozdulatokkal, pontosan azt a hangot produkálva mint a csikósok a Hortobágyon. Az egyetlen különbség az volt, hogy nem bőrből, hanem különféle fonalakból voltak fonva az ostorok, de pont ugyanazzal a technikával. Utána tüzes kerekekkel, botokkal zsonglőrködő csapat érkezett, majd jöttek a színesebbnél színesebb jelmezbe öltözött táncosok. A táncosokat mindig zenészek is kísérték, dobbal és nyávogó, nehezen viselhető hangú trombitával/kürttel. A koreográfiától függetlenül a „zene” mindig ugyanaz a három dallam/ritmus volt. A táncosok végeláthatatlan sorát időnként nagyon díszesen felöltöztetett elefántok szakították meg. A rajtuk levő ruhákba jellemzően még izzók is voltak varrva, amelyet az elefánt mögött tisztes távolságban egy ember által húzott akkumulátor, illetve a nagyobb kivilágítás esetén komplett generátor táplált. (Úgy tűnik ide még nem jutott el a LED technológia.) Minden elefánt mellett a gondozója, illetve egy lapátos ember ment, az utóbbi az elefántkaki eltakarítására. Aztán egy-egy régió lezárásaként jött három elefánt egymás mellett, és valamilyen nagy méltóság, akik előtt külön táncoltak a szerzetesek. Be kell vallanom, az első 25 tánc-csoport és az első 15 elefánt érdekes volt. A következő 20 táncelőadás és 10 elefánt már fárasztó volt, és ami azután következett (pedig volt bőven) azt már alig láttuk, annyira vártuk mikor lesz vége. Pedig tényleg nagyon szép és különleges élmény, de egyszerűen túl sok. Egyébként az egésznek inkább népünnepély jellege volt, vallási áhítatott nem véltünk felfedezni senkiben. De biztos nagy jelentőségű esemény, sok tízezren voltak.

Másnap reggel 8-kor indultunk (az óra csörgésekor fájt igazán a hajnali hazatérés!) a Labugama víztározóhoz. Itt zászlófelvonás, emléktábla-avatás (ez volt az alapkő-letétel helyett), a létesítmény meglátogatása, és rövid kaja volt a program. Megérkezésünkkor ugyanolyan tradicionális ruhába öltözött táncosok táncoltak előttünk, ahogy mentünk, mint előző este a nagy méltóságok előtt. Kevesebben ugyan, de úgy látszik ezzel is ki akarták mutatni tiszteletüket. A hely csodás, mélyen a dszungelben a hegyek között egy nagy duzzasztott, békés tó. Kiváló turistaparadicsom lehetne belőle, ha nem kellene vigyázni ennyire a víz tisztaságára. De még úgy is érdemes ide elzarándokolni, ha nem lehet se fürödni, se csónakázni. Ha valaki Colombóban jár, kb. másfél óra kocsival. Elvileg nincs nyitva, de ha valaki elmondja, hogy magyar, biztos beengedik. Innen a Kalutawawa víztározóhoz mentünk, ahol nagyjából ugyanez volt a program, csak még beszédeket is hallhattunk. Az a gyanúm, a kormányzópárt kihasználta az alkalmat, hogy fényezze magát a nép előtt, mert ugyan nem értek szingalézül, de a helyiek beszéde inkább hangzott kortesbeszédnek, mint köszöntőnek. Gyönyörű időnk volt, ami a kiemelte táj szépségét, de ugyanakkor az jelentette, hogy a sötét öltönyben csuromvizesre izzadtunk, az ingemből facsarni lehetett volna a vizet. De ezt is túléltük, és egy újabb ebéd után visszatértünk Colombóba. A délutáni szabad programot követően vacsora a tiszteletbeli konzullal, majd rövid alvás után a delegáció otthon lakó tagjai hajnali kettőkor elindultak a reptérre. Ezúton is köszönöm a helyettes államtitkárunknak, hogy nem ragaszkodott ahhoz, kikísérjem a reptérre (sok kiutazó főnök elvárja ezt!) Így én már a hotelben elbúcsúztam tőlük, ésviszonylag hamar vissza tudtam aludni. Ezzel véget is ért újabb sri lankai kalandom.

Még annyit befejezésképpen, hogy az egész megnyitó ünnepség ünnepnapra esett. Kiderült ugyanis, hogy Sri Lankán minden holdtölte állami ünnep! Ebből (is) következően a világ összes országa között itt van a legtöbb fizetett szabadnap, az egyik sri lankai miniszterhelyettes szerint kb. ötven. Arra egyébként nemrég jöttem rá, hogy sem a hindu, sem a buddhista vallásban nincs olyan nap a héten, amikor nem kell dolgozni, hanem istennel kell foglalkozni. Nálunk keresztényeknél van a vasárnap, a zsidóknál szombat, a muzulmánoknál a péntek. A buddhistáknál ezt helyettesíti a holdtölte. De az európaiak megjelenése előtt nem volt a hétnek olyan napja, amikor nem dolgoztak volna! Érdekes, hogy mi kultúránkban annyira természetes már, hogy minden héten van szünnap, hogy eddig bele sem gondoltam abba, ez sok más helyen nem magától értetődő!