Közel másfél év India után úgy éreztük, itt az ideje meglátogatni valamelyik régióbeli országot. Malajziára esett a választásunk, ahova rendszeresen szerveznek túrákat az indiai irodák. Azért döntöttünk így, mert a többi itt népszerű úti cél (Thaiföld, Mauritius, Bali) otthonról is könnyen elérhető, vagy nagyon drága (Maldív-szigetek). Végül nem egy szervezett túrára fizettünk be, mert azok egyike sem tölt egy napot sem a tengerparton, nekünk meg fontos volt. Addig-addig halogattuk a döntést, csak úgy sikerült repülőjegyet foglalni, hogy nem tudtunk visszaérni az iskolakezdésre, de három kitűnő tanulónál ez talán megengedhető.

27-én este kilenc után indultunk egy éjszakai járattal, kuala lumpuri átszállással Langkawi szigetére. Ez a sziget Malajzia nyugati partjai mellett van, annyira északon, hogy közelebb van Thaiföldhöz, mint az anyaországához. Az útikönyv szerint egy trópusi paradicsom. Ezt mi is vissza tudjuk igazolni, buja, dús növényzet, meredek hegyek, homokos partok – minden, amit az ember el tud képzelni. De ne szaladjuk ennyire előre, kisebb izgalmat okozott, hogy utazásunk napjának reggelén Kriszti hányt. Szerencsére estére teljesen jól lett, de úgy tűnik, minden utunk előtt van valami rendkívüli esemény. A repülőút Csillának és nekem szörnyű volt, semmit nem tudtunk aludni, nekem soha nem megy a repülőn, szegény lányom lábai meg olyan hosszúak lettek, hogy sehogyan nem tudott kényelmesen elférni. A kialvatlanságtól egészen rosszul lett, de hősiesen bírta. Az átszállást éppen csak elértük, pedig két és fél órát hagytam rá. Annak ellenére, hogy a normál és a fapados reptér ugyanazon kifutópálya két oldalán van, 35 perc átérni. Végül csak úgy sikerült nagy rohanás után becsekkolnunk 41 perccel az indulás előtt, hogy pofátlanul beálltunk a hosszú sor elejére. De a lényeg – elértük a repülőt, helyi idő szerint fél kilenckor már le is szálltunk Langkawi szigetére és kilenckor már a motelben öltöztünk át fürdőruhába. Lementünk a moteltől 5 percre levő tengerpartra és aznap már csak pihentünk. Illetve felfedeztük Patai Cenang városkáját. Ez nem volt nehéz feladat, mert egyetlen, a tengerparttal párhuzamosan futó utcából áll. Itt találhatók a motelek, éttermek, és az üdülőhelyeken szokásos, teljesen felesleges dolgokat kínáló árudák tömkelege.

A délelőtti fátyolos felhőket délutánra komor, sötét viharfelhők váltották fel, de ekkor még nem esett az eső. Ha tudtuk volna, hogy ez az utolsó Langkawin töltött nap csapadék nélkül! A szigeten az 1200 Ft/éjszakás szállástól a Four Seasonsig minden van, gondolhatjátok, mi nem a Four Seasonsban laktunk. Rögtön az első este megtaláltuk a nekünk legmegfelelőbb kajáldát, nagyszerű tom yam levest (citromfüves leves), thai csirkét és helyi sült tésztákat ettünk. A tom yam olyan csípős, hogy egyedül nem is tudtuk legyűrni, meg kellett osztanunk, de még így is megkönnyeztük. Nagy megelégedésünkre elfogadható sört lehetett kapni, elfogadható áron. Ugyanis az egész sziget vám- és adómentes övezet, és ez leginkább az alkohol árán látszik. (Ezt igazán csak később tudtuk értékelni, mikor a következő állomásunkon megdöbbenve vizsgálgattuk az árcédulákat, adókkal együtt ugyanaz a márka ugyanakkora kiszerelése a legolcsóbb helyen is majdnem 4x annyiba került!!! A konkrét számok ismeretében - ötven százalékos kereskedelmi árrést feltételezve - 158%-os lehet az adó a sörön. Szép.) Bár napközben aludtunk a parton, hamar lefeküdtünk, mindenki el volt fáradva.

Másnap reggel kilenckor (illetve fél tízkor) jött értünk egy kis busz, és elmentünk egy mangrove túrára. A sziget északi részén motorcsónakba szálltunk és meglepetésünkre nekivágtunk a - viszonylag – nyílt tengernek. Kiderült, halakat etetni mentünk, a színes halacskák nagy örömmel gyűltek a hajó köré, hogy a bedobált kenyeret elfogyasszák. Bár jópofa volt, de azért azután, hogy mi már korábban (évekkel ezelőtt) órákat úszkáltunk együtt sok ezer hasonló hallal, nekünk nem volt olyan nagy élmény. Annyi előnye volt, hogy az út során megtekinthettük a tengerből kiálló számtalan hatalmas sziklát, amelyeken hihetetlen módon az egészen függőleges sziklafalakat kivéve mindenütt buja növényzet van. A visszaúton elkezdett esni az eső, ami egy jelentős sebességgel száguldó motorcsónakban annak ellenére nem a legkellemesebb, hogy 28 fok körül lehetett a hőmérséklet. Percek alatt totálisan eláztunk.

A tengerről egy folyótorkolatba hajóztunk, ahol mál láthattuk a mangrove-fákat, amelyek a parton a gyökereikkel segítenek megtörni a hullámzást és megtartani a szárazföldet. A továbbra is szakadó esőben motorcsónak-vezetőnk csirkedarabokat szórt a vízre, amelyeket perceken belül a környékbeli halászsasok elkezdtek felkapkodni a víz tetejéről. Három különféle faj él ezekben a vizekben, a legnagyobb jó másfél méteres szárnyfesztávolsággal rendelkezik. Fenséges volt a hatalmas madarakat látni körülöttünk repdesni.

A sas-etetés után tovább hajóztunk a folyón, amely egyre keskenyebb lett. Először csak a mangrove fák jöttek közelebb, majd jó félezer méter magas meredek sziklafalak között vezetett az utunk. A sok zöld láttán kicsit kevésbé fájt, hogy még mindig ömlik az eső, ilyen burjánzóan gazdag növényzet biztos nem élne meg, ha nem esne sokat (ezt jól tudjuk Indiából, ahol a csapadék időszakos volta miatt alig van esőerdő). Áthajóztunk egy olyan szűk szoroson, hogy szinte meg tudtuk érinteni a sziklafalat, majd egy barlangba értünk, amelyen szó szerint keresztülhajóztunk, hogy folytatni tudjuk utunkat. Vezetőnk elmondása szerint a barlangon csak apálykor lehet áthajózni, csak akkor van elég hely a vízfelszín és a barlang mennyezete között arra, hogy a csónak átférjen. A barlang után lassan elállt az eső, jól is jött, mert bőrig ázva nagyon fáztunk a menetszélben. Megtekintettünk egy halfarmot, illetve azt a részét, amely a turisták kedvéért van kialakítva. Az egész egy műanyag hordókon úszó fából készült tákolmány, amelyben alulról is dróthálóval lezárt apró medencék vannak. Itt tekinthetők meg a halak. A folyó vize biztosan erősen sós, mert elég sok tengeri halfajt is láttunk, például tüskésráját is (bár azóta megtudtuk az Animal Planet egyik műsorából, hogy ez a faj itt Ázsiában édesvízben is megtalálható). A legnagyobb attrakció mégis a köpködő halak medencéje volt. Itt láthattuk, ahogy a halak fantasztikus precizitással lelövik a rovarokat a víz fölé belógó növényekről. A rovarokat ugyan kenyérgalacsinok helyettesítették, de így is nagyon látványos, ahogy a halak eltalálják az akár másfél méteres magasan lévő célpontot is. Ha pedig a kenyérgalacsint (az életben értsd rovar) közel, max 40 cm-re tették a vízfelszíntől, a halak egyszerűen kiugrottak elkapni a zsákmányt.

Következő megállónk egy újabb barlang volt, amelynek az volt a legnagyobb érdekessége, hogy egyik fele homokkőből, a másik mészkőből van. A mészkő részben megnézhettünk egy állítólag 15O millió éves cseppkövet. Természetesen denevérek is szép számban találhatók itt, mint minden védettebb sötét helyen. Mire kijutottunk meg is száradtunk, és meglepődve állapítottuk meg, nem is fáztunk az elmúlt egy órában, annak ellenére, hogy gatyáig vizesek voltunk.

A folyón tovább folytattuk utunkat, míg ki nem értünk újra a tengerre, ahol egy másik halfarmon ebédet szolgáltak fel a részünkre. Itt olyan mázlink volt, hogy pont akkor nyílt meg újra az ég, mikor fedett helyre értünk, és mire megebédeltünk, el is állt, sőt kisütött a nap is. Na, ez nem tartott sokáig, de legalább láthattuk milyen más színeket tud produkálni a táj. A táplálék elfogyasztása után már csak annyi volt hátra a túrából, hogy kivittek minket egy strandra, ahol már várt minket a kisbusz. Rengeteg fénykép elkészítése után – gyönyörű itt is a part - visszaindultunk a szállásunkra. Még gyorsan leszaladtunk a partra fürdeni, majd zuhanyzás után elballagtunk kedvenc kajáldánkba vacsorázni, ahol újabb sírnivalóan jó tom yam levest fogyasztottunk el (szó szerint, mert megint olyan erős volt, hogy a könnyünk is kicsordult).