Egy SWOT-ban kicsit szokatlanul, a hátrányokról két részletben fogok írni. Elsőnek arról, mi zavar itt a legeslegjobban. Az elképesztő nyomort és mocskot megtanultam lehetőleg nem észrevenni és semmiképp sem belegondolni, mivel olyan mélyen bántó és felforgató élmény, hogy ha nem tanulja meg az ember azt kizárni, akkor nemigen lehet itt létezni. Az indiaiak mérhetetlen igénytelenségén is túltettem magam. Azon persze el lehetne vitatkozni, van-e jogom nekem igénytelennek hívni másokat. Gondolom van, aki meg engem tart igénytelennek (mert mondjuk nem minden nap pucolom ki a cipőmet például), ez mindig relatív. Maradjunk annyiban, hozzám képest az indiaiak roppant módon igénytelenek. De ez már csak nagyon ritkán feszélyez.
Amivel viszont nem tudok megbékélni, hogy az itteni emberek minden erkölcsi aggály nélkül a csillagokat is lehazudják az égről. Soha nem tudhatjuk, hogy amit mondanak valós-e. Ez a bazárban, ahol 500 forintért árulnak „igazi” pashmina sálakat (amelyek valós ára 25.000 forint körül indul) meg 500 gigabyteos USB sticket (nem én találtam ki, tényleg árulnak ilyet!), még talán tolerálható is. - Bár őszintén szólva, ott is nagyon sok időt és energiát emészt fel, hogy az ember megtudja az igazságot. Szerintem össztársadalmi szinten munkaórák milliárdjai vesznek el azért, mert mindenki hazudik. – De amikor egy orvosban sem tud megbízni az ember, mert szemrebbenés nélkül mondja, hogy ért valamihez, amelyhez semmi köze nincs, akkor szerintem komoly baj van. Sajnos ez az élet minden apró és nagyobb mozzanatában így van. Nem mondom, hogy ez másutt nem történik meg (otthon is érdemes meggyőződni róla nem használt alkatrészt tett-e bele az autószerelő a kocsinkba!?), de itt mindent áthat ez a kényszerű bizalmatlanság. És az indiaiaknak ez teljesen természetes. Fel sem tűnik nekik. A legnagyobb itteni kerékpárgyártó cég például saját bevallása szerint azért tud évek óta a legnagyobb maradni, mert nem bízik egyetlen beszállítójában sem. Az az alapállásuk, hogy minden beszállítójuk át akarja verni őket, ezért mindent ellenőriznek. Sajnos az egy év 4 hónap tapasztalata azt mutatja, nem alaptalan az üzleti filozófiájuk. Lehet, hogy ha itt nőttem volna fel, akkor ez kevésbé zavarna, de mivel nem itt szocializálódtam, az állandó gyanú, hogy akivel beszélek, éppen hazudik, ez nagyon megnehezíti az életet.
Ami teljesen hihetetlen számomra, hogy még akkor is hazudnak, amikor biztos, hogy mindenki számára ki fog derülni. Ez aztán végképp felfoghatatlan nem? Az OK, hogy gimiben a felelés előtt bizonygattuk a tanárnak „én tanultam”, de azt gondolom ebből mindannyian kinőttünk. És annyi esze mindenkinek van, ha tudja, hogy verőfényes napsütés volt egész nap, akkor nem fogja azt mondani az asszonynak/férjének, azért nem teregetett ki, mert esett az eső. Ez az indiaiaknak simán belefér. Hadd mondjak egy példát. Még januárban Keralában hajóztunk, három napot. Már az első nap feltűnt, a hajónk negyedakkora sebességgel megy, mint a többi. Lassan rájöttünk, a személyzet velünk három nap alatt akarta megcsinálni azt a másfél napos túrát, amelyre a turisták 90%-a befizet (mivel mi jó sokat akartunk hajózni, ezért fizettünk be három napra). Mi már 4-kor kikötöttünk, holott a többi hajó nyolcig simán szelte a habokat. Ahogy ott ringatóztunk, mint kókuszdió a tengeren, próbáltuk rábeszélni a legénységet, induljunk reggel nyolckor, korábban, mint az általuk javasolt reggel 10 óra. Rögtön tiltakoztak, hogy a törvény(!) tiltja bárki hajózzon kilenc óra előtt. El fognak kapni a vízirendőrök, büntetést kell fizetni, bevonják a hajó papírjait, elveszítik a jogosítványukat, lecsukják őket – épp, hogy azt nem mondták a hajó alá fogják őket kötni. Mindezt abszolút átéléssel. Holott több hajó volt mellettünk kikötve, amelyek – biztos kitaláltátok – másnap reggel nyolckor úgy eltűntek, mint a frissen sült naan egy hindu esküvőn. Mikor ezzel szembesítettük a legénységet, még mindig ragaszkodtak a meséjükhöz. Erre tényleg nincs mit mondani. Minket, európaiakat úgy neveltek, hogy nagyon nehezen viseljük, ha hülyének néznek bennünket. Nos, ehhez itt nagyon hozzá kell(ene de nem megy) szokni, mert ez minden nap megtörténik.
Jó példa arra, milyen mélyen gyökeredzik a kultúrában mások átverése egy autóreklám, amely arra van kihegyezve, milyen hatalmas teljesítménye van az autónak (ezek a reklámok egyébként a mi szemünkkel teljesen nevetségesek. Az 1000-1100 cm3-es 95 lóerős autók mint vezetési élmény! De erről talán majd írok bővebben). A sofőr nem is bír magával, jóval túllépi a megengedett sebességet. Yard beméri, integet, hogy álljon meg. Kép vált, nagy tanácstalanság a kocsiban, majd a szűrreálisan vonzó asszonykának felderül az arca, és az éppen kéznél levő labdát bedugja a szárija alá. Rendőr számonkéri a gyorshajtást. Férj (?) izgatottan a nő hasára mutat, aki elkínzott arccal jajgat. Fakabát megdöbben, majd szalutálva továbbengedi őket. Lány és pasi jót nevetnek, majd jön a kocsit népszerűsítő szlogen. El tudjátok képzelni mekkora botrány lenne egy ilyen Volkswagen reklámból? Ez itt mind belefér. Főműsoridőben.
Elnézést, hogy erről ennyit írtam, de tényleg ez a legzavaróbb, rosszabb, mint az utcán vizelő férfiak, az utcasarkon kakiló gyerekek (ezt minden nap láthatjuk, köszönhetően az iskolával szemben levő nyomortelepnek) vagy a koldusok (akikből egyébként sokkal kevesebb van, mint gondoltuk), vagy hogy nem lehet salátát enni, vagy a kaotikus forgalom. Amennyire beszélgetek a többi európaival, őket is ez zavarja a legjobban.
Ahmet · http://www.tinylittlebigthing.blog.hu 2011.03.17. 01:34:46