Tegnap a kiadós és késői reggeli után kihagytuk az ebédet, ezért fél egy körül elindultunk vissza a táborból a szállodánkba. Nehéz szívvel, mert nagyon klassz hely. A szállodában kiderült, a sejtésem teljesen jogos volt, egy másik szobába költöztettek be minket. Azaz, tuti kiadták a mi helyünket másnak. De nem panaszkodunk, mert nagy élmény volt a dzsungelbeli táborban aludni, és az elefánt-szafari is csak akkor ér valamit, ha eleve a dzsungelből indul. Ráadásul mint a végén kiderült az elefánt-lovaglás grátisz volt, azért nem kellett fizetni. A hotelben új mondást kellett alkotnunk: „,Magad uram, ha szolgád van is”. A cuccainkat ugyanis háromszori kérés után végül én cipeltem be a kocsiból. Na nem mintha leesne a gyűrű a kezemről persze. Azért siettünk, mert megint kihasználtuk a korlátlanul rendelkezésre álló Dr. Kneipp-féle taposókúrát, azaz átgyalogoltunk a Kosi folyón, amelynek partján a szálloda áll.

A víz hideg, ezért le akartunk érni, amíg még rendesen sütött a nap. Ebben a folyóban sokkal nagyobb kövek voltak mint a Ramgangában. Az átkelés után a gyerekek unszolására felgyalogoltunk a vízben a zúgóig, hogy ott menjünk vissza a kiindulási helyünkre. A zúgónál persze sokkal nehezebb átkelni, sokkal nagyobb a sodrása a víznek, és helyenként egész mély. Csak Zsuzsi és Csilla nem esett bele (illetve Krisztinek csak a hasa ért bele a vízbe, de ő is tök vizes lett). A végére a gyerekek már úsztak, én is csak azért nem, mert a kezemben voltak a pólók. Hihetetlen, hogy meg tudja szokni az ember a 10 fokos vizet, sőt még pancsolni is lehet benne.

Elsétáltunk két közeli étterembe, hátha szimpatikusabbak, mint a hotelé, de nem voltak. Ezért a saját éttermünk mellett döntöttünk. És milyen jól. Isteni kaját kaptunk (lsd előző poszt.) Korai volt megint a villanyoltás, mert ma reggel megint szafarira mentünk, ezúttal dzsippel, a nemzeti park egy másik körzetébe. Nos, ez olyan mint amilyet hiányoltam korábban, a dombok mellett sok lapály, sík terület is van. Sokkal több is az állat. A három óra alatt több pettyes szarvast láttunk, mintha összeszámolnánk az összes állatot addig. 8-40 fős csordákban legelésztek békésen. Nagyon sok majmot is láttunk, szintén nagy csapatokban. Ahol kifogyott az autónkból a benzin (mert ugye miért is tankolna meg valaki, akinek semmi más feladata nincs, mint ezt az autót vezetni nap mint nap), ott például szarvasok, langurok és rhesus-majmok voltak együtt. Még szerencse, így volt mit néznünk, míg végre a sofőr és a vezetőnk beismerte, hogy valóban kifogyott a benzin és kértünk egy szembejövő dzsiptől két litert. Tigrist ma sem láttunk, pedig ha valahol, itt a sok szarvas miatt biztos vannak (a Corbett Nemzeti Parkban van az indiai tigrisállomány kb. 15%-a, 164 tigris.). Most már a 8. szafari után még inkább látjuk milyen leírhatatlan mázlink volt a legelső szafarin, hogy élőben láthattunk tigrist. Azt is látjuk, kőkorszaki elődeinknek nem volt könnyű dolguk, hogy minden nap vadászattal kellett előteremteni a kaját. És nem is tudjuk elképzelni, a természetfilmesek min mehetnek keresztül azokért a fantasztikus felvételekért, amelyeket látni lehet, mondjuk egy Attenborough filmben. Mindenesetre nagy és mély tisztelettel fogjuk figyelni legközelebb.

A mai napon is nagyon élveztük az autókázást az erdőben a nyitott dzsipben (kivéve persze reggel, mikor megint majd megfagytunk, pedig minden létező ruhadarab rajtunk volt.) El is ment vele az idő 6-tól 10-ig. A reggeli után már csak arra volt időnk, hogy lezuhanyozzunk és kijelentkezzünk a szállodából. Sajnos, amint pakoltunk be az autóba kiderült, defektes a bal hátsó kerék. Fél óráig tartott a kerékcsere, elsősorban azért, mert a sofőr nem tudta leszedni a pótkereket a kocsi alól. A harmadik segítségül hívott ember tudta csak megoldani. Meglepő, mert itt minden második távolsági bérautó ilyen Toyota Innova, illene ismerni a sofőröknek. Vissza nem is tettük, inkább átrendeztük a csomagokat, hogy beférjen a csomagtartóba. Most éppen túl vagyunk egy nagyon hosszú McDonaldsos estebéden, 17 és fél percig tartott, míg kiszolgáltak. Jön mögöttünk valami szirénás autó, de nem foglalkozik vele senki. Mellettünk öten egy motoron. Az út mentén pedig nyomorúságos viskók a kis parcellák mellett, amelyeken búzát vagy cukornádat termelnek. Olyan kicsi helyen, ahol hazánkban maximum zöldséget ültetnének. De itt azt gondolom valakinek ez a búzaföldje. Persze vannak nagyobb parcellák is, de sok pirinyó földet láttunk. Ahonnan a fejükön viszik a terményt az átvevőhelyre, onnan bivalyos szekéren megy tovább a cukorgyárba. Vannak persze rogyásig megrakott teherautók és traktor vontatta utánfutók is. Nekünk az a gyanúnk, azokról a termés fele lepotyog. Hallottam is olyan statisztikát, hogy Indiában a termésnek 40%-a megsemmisül a szállítás során. El tudom hinni. És ennek ellenére meg tudnak etetni egymilliárd embert. Mondjuk itt nincs is biotermesztés, kivéve azokat, akik annyira szegények, hogy még műtrágyát sem tudnak venni. Sőt a kormány egyik legfontosabb programja, hogy mindenkinek legyen elég műtrágya és gyomirtó, elérhető áron.

Az út mellett óriási mennyiségű helyi tüzelő van felhalmozva. Ez itt – ne legyünk szégyenlősek – tehén és/vagy bivalykaki. Az asszonyok (és sok helyen a gyerekek is) szépen összegyűjtik, kosárban a fejükön egy központi helyre szállítják (ez lehet az út közepén az elválasztósáv is), a kezükkel csinos kis, kerek lepényeket formáznak a kakiból, majd kirakják az út mellé száradni. Ha kiszáradt, tetszetős formákba halmozzák, vagy sorba rakják. Aztán ezt tüzelik el. Ez legalább szén-neutrális tüzelő, csak annyi szabadul fel belőle, amennyit eredetileg a növény megkötött. Más kérdés, hogy a tehenek kérődzés közben metánt böfögnek, amely 4x rosszabb mint a széndioxid. Tehén pedig van itt bőven.

De elkalandoztam itt a kocsi hátsó ülésén. Nagyon jól éreztük magunkat ebben a négy napban. Szerencsére családunk minden tagja szeret a természetben lenni. Sokkal többhöz is vagyunk szokva, mint amennyihez itt Indiában hozzájutunk. Ezért volt ez a kirándulás különösen, nagy élmény.