Az erdő (ha nagyzolni akarunk: dzsungel) közepén levő táborunkban egyébként újra kaptunk reggelit, mert már 10:30-ra odaértünk. Naná, mivel nem kellett sokat állnunk állatokat bámulva, hamar letudtuk a kötelező kilométereket. Nem voltunk nagyon éhesek, de nem akartuk megsérteni a helyieket. Aztán három óra múlva újra, mert akkor már az ebédet szolgálták fel. Ahhoz képest, hogy az isten háta mögött voltunk, meglepően jó volt a kaja, és még választék is volt.

Délután újabb szafarira indultunk, amely megint bebizonyította, Indiában nem érdemes a megszokottól eltérő szolgáltatást venni. Számunkra nagyon hamar kiderült ugyanis, hogy a délután során pontosan ugyanazon az útvonalon fogunk menni, mint reggel. Azaz az „egynapos” – értsd kétszer három óra – szafári az a „félnapos” – értsd három óra - szafári kétszer. Ez elviekben talán még nem is lenne gond, mert az állatok mozognak és egy másik napszakban másokat lehet(ne) látni. De azért mégis olyan csalás íze van az egésznek. Ha már valami kétszer annyiba kerül, akkor legalább azt elvárnám, hogy a park egy másik részét mutatják meg. Nekünk még annyi külön pechünk volt, hogy egymásba értek a dzsipek, 19-el találkoztuk és elméletileg összesen 30-at engednek be egyszerre a parkba. Emiatt aztán egyetlen ugató szarvast láttunk (azt is akkor, mikor félreálltunk a dzsungelben és vártuk vagy 10 percet), egészen addig, amíg már majdnem vissza nem értünk a gázlóig. Ott ugyanis a fejünk felett volt egy egész csapat langur. Mi szerettük volna tovább nézni őket, de a sofőrünk gyorsan továbbhajtott. Először mérgesek voltunk rá – végre állatokat látunk! – de aztán láttuk, ahogy törölgeti az anyósülést, ahol kb. 10 perccel azelőttig Peti ült. Kiderült ezek a huncut majmok előszeretettel vizelnek és kakilnak a dzsipek utasaira. Mi boldogok voltunk, hogy ennyivel megúsztuk, egészen amíg Zsuzsi mellett, majd Kriszti nadrágján is fel nem fedeztünk gyanús foltokat. Nagy nevetgélés közepette keltünk át megint a gázlón. Az pont olyan, mint amilyet a terepjárós filmekben lehet látni, a dzsip küszöbig a vízben, nyomja maga előtt a vizet, nagyokat ugrál a köveken. Vadregényes.

Nem szegte kedvünket a kevés állat, maga a dzsungel is hihetetlen. És nekünk a jó levegő is aranyat ér, Delhi sajnos világbajnok légszennyezettsége után (Hadd jegyezzem meg, hogy kicsit giccsbe hajlik a poszt megírásának mikéntje. Zseniális vacsorán vagyunk túl, [malai chiken tikka és achari chiken tikka ha mond nektek valamit, olyan mint az M&M, elolvad  szádban, olyan puha mindkettő, csak sokkal jobb ízű] ülök a szobánk teraszán egy Cohibával és egy korsó sörrel. A Cohiba robusto és ég, a sör Okocim [akinek mong még valamit, ez a lengyel "táncos" sör] és jéghideg. Körülöttem bambuszok, bougenvilliák, kardamomok. Már csak egy mojito hiányzik, és egész Hemingwaynek érezném magam. Persze ő biztos nem egy netbookon írt. Na meg talán egy picit jobban is mint én! De csak egy picit :-) Élveztük, hogy végre minden lélegzetvétel jól esik. Este tábortüzet rakott a személyzet, hiszen Holi előestéje volt, ilyenkor mindenképpen tüzet kell rakni. Minél nagyobb annál jobb. A park közepén persze csak korlátozott tüzet lehetett, de mi emellett is nagyon jól éreztük magunkat. Negyed tízkor még kaptunk vacsorát, de mi nem nagyon ettünk, tele voltunk az ebéddel.

Sajnos a sátorba visszatérve Zsuzsi egy óriási pókot talált az ágyneműben, így a gyermekeink bátorsága az egyedül alvásra elszállt. Most először ezért én a lányokkal, Peti Zsuzsival aludt. Igazán nem panaszkodhatunk rájuk, tényleg ez volt az első ilyen eset. Máshol nyugodtan tudnak külön aludni. A villany nélküli sátor az erdő közepén még nem okozott volna nekik leküzdhetetlen kihívást, de a kétszáz forintos nagyságú pók már túl volt a tűréshatáron. Mondanom sem kell mind a három aludt mint a tej reggelig.

Ismét korán keltünk, mert az ünnep ellenére rábeszéltük a helyi vezetőt egy reggeli elefánt-szafárira. Nagy szerencse, hogy sikerült, mert óriási élmény volt. Az elefánt nagyon nagy állat, ezt már mindenki tudja, így a hátáról sokkal többet lehet látni mint a dzsipekből. Ráadásul az elefánt tényleg mindenhova be tud menni a dszungelben, ezért olyan helyeken is jártunk, ahol semmilyen ösvény nem volt, úgy kellett elhajtogatni az ágakat előlünk. A kora reggeli harmat még mindenütt ott volt a leveleken, ezért fürdőnek is beillett. Sok-sok szarvast láttunk egészen közelről (már persze ha három méter magasan ülve bármi közel lehet a földön), és nagyszerű, teljesen vad helyeken jártunk. Mindezt az elefánt abszolút nyugalmas tempójában, és nagy csendben. Varázslatos.

Visszatérés után reggeliztünk, majd a helyiek elkezdték Holit ünnepelni. Ahogy korábban írtam, Holi a színek ünnepe. Színes vizet vagy egyszerűen színes port szórnak egymásra. A színes alatt ne a bézs különböző árnyalatait értsétek, rikító színeket használnak, mint mindenre Indiában. Én ilyen élénk zöldet és pirosat még életemben nem láttam. Először egymás arcát festik be egy-két csíkkal, majd jó látványosan megölelik egymást (ezáltal persze a ruhájuk is tök színes lesz a kezüktől.) Ahogy fogy a „bhang” egyre több festék is fogy, már a hajra, ruhára is kenik, majd a végén a tenyerükből a másik arcába fújják. Mi sem maradtunk ki a szórásból, bár a lányok megúszták arcfestéssel. Petit és engem rendesen beterítettek. Egy idő után az elefánt is csatlakozott hozzánk, ezért a gyerekek meg tudták etetni is a maradék banánunkkal. Itt végre tényleg jóindulatból adtak mindent, egyszer sem álltak sorba borravalóért. Talán ezért is éreztük magunkat nagyon jól, és biztosan ezért kapták ők a legtöbb borravalót tőlem.