A mai nap az utazás jegyében telt el. Kora reggel indult a vonat Bangkok központi pályaudvaráról. Nekünk már az is élmény volt, mennyivel tisztább és rendezettebb, mint a pályaudvarok Indiában. Sőt, ha igazán korrekt akarok lenni, szerintem a magyar pályaudvarokat is simán űbereli – a Déli pályaudvar mindenképpen, csak arról van 5 évnél frissebb tapasztalatom. A bangkoki mindenesetre meggyőző, minden ki volt írva angolul is - ez például a Déliben egyáltalán nincs – amennyit kellett, annyit a pénztáros is beszélt angolul.

Maga a vonatút teljesen eseménytelen volt, ennél unalmasabb tájat nehéz elképzelni, szinte egyforma rizsföldek mindenütt, amelyek most sajnos szárazak voltak, ezért egyáltalán nem nyújtottak szép látványt. Gondolom mikor minden zöld azért akkor jobb. Egyébként furcsa módón néhány helyen volt zöld vetés is, nem tudom, hogyan van itt a vetés és aratás. Sajnos a legtöbb helyen csak száraz, levágott szárakat láttunk. Az persze megint feltűnt, hogy alig látunk embert, ez megint nagyon szokatlan a mi szemünknek, hiszen Indiában mindenütt van valaki.

A vonaton folyamatosan jöttek-mentek a thai árusok mindenféle étellel-itallal, még sört is vehettünk volna, ha akarunk. Komplett menüket (pl. rizs, csirke, tükörtojás, darálthús, szósz) lehetett kapni műanyagtálcában, lefóliázva. Mi nem éltünk ezzel, de két jéghideg kólát azért megittunk.

Jókora késéssel érkeztünk meg Aranyaprathet városába, amely kb. 10 km-re van a határtól. Természetesen az állomáson azonnal megszálltak minket a tuk-tuksok. Mi úgy gondoltuk, csak két járműbe férünk majd be, hiszen öten vagyunk, fejenként két csomaggal (még egyszer elismerésem Zsuzsinak, hogy ilyen kevés csomaggal el tudtunk utazni három hétre!). A tuk-tukos azonban lehajtott egy nagydarab vasat a tuk-tuk hátulján – olyan volt, mint a vadszállító rács a vadászok UAZ-án -  és arra rápakolta az összes bőröndünket. A hátizsákjainkat az ölünkbe vettük és szép lassú tempóban elgurultunk a határvárosba, Phoipetbe.

Itt a tuk-tukos természetesen megállt velünk egy teljesen hivatalosnak látszó iroda előtt, amelyre ki volt írva, hogy „Cambodia Visa”. Mi persze ennek nem dőltünk be, mivel ez egy szépen megtervezett átverés, ahol a szegény külföldit lehúzzák pár dollárra a kambodzsai vízumért, amelyet az interneten és a határon is be lehet szerezni 20 dollárért. Az élelmes thaiok azonban elhitetik az emberekkel, hogy ennél többet kell fizetni a vízumért. Persze magára vessen, aki ennek bedől, az interneten mindenütt el lehet olvasni, hogyan megy a határátlépés.

Arra viszont nem készített fel minket senki, milyen káosz van a határon. A szír-jordán határra emlékeztet 30 évvel ezelőttről. A thai kimenő ellenőrzéshez egy buszmegálló-szerű építmény közepén kell bemenni, egy láthatóan többször átvariált útvonalon végigcaplatni, majd bezsúfolódni egy kis terembe, ahol 3 határőr engedi át a thaiokat, ketten pedig a külföldieket. Értelemszerűen a vonat megérkezése után vagy hússzor annyi külföldi van mint helyi, ráadásul a külföldieket legalább háromszor annyi ideig vizsgálják. Nem is értem mit tudnak ennyi ideig csinálni egy kilépésnél. A külföldiek hosszú kígyózó sorban várakoznak. Mi egy kicsit kilógtunk a hátizsákos turisták tömegéből, ezt a módját az utazásnak azért elsősorban ők választják. Több mint egy órás várakozás után átléphettünk a „senki földjére” (hogy elfelejtettük ezt a kifejezést – a gyerekeink már nem is tudták mi az, most tudatostul bennük először milyen ez), ahol egy csomó hotel, kaszinó és üzlet van. Ebben is a szír-jordán határra hasonlít, gondolom a két ország között kedvezőbbek az adózási feltételek. Az is lehet, hogy a szerencsejáték is csak itt megengedett. A senki földjén lehet vízumot kapni hivatalosan (nekünk nem kellett) és egy bódéban bepecsételik az útlevélbe, hogy beléptünk Kambodzsába. A körülményeket meghazudtoló módon digitális fényképet készítenek, és négyféle ujjlenyomatot is levesznek. Aztán egy ingyenes busszal elvisznek a buszpályaudvarra, ahol természetesen megrohanják az embert a taxisok. Mi végül beszálltunk egy minibuszba másik 5 emberrel együtt. A táj Kambodzsában pontosan olyan unalmas, mint a vonatúton volt, aki tudott aludt is.

Siam Reap-ben volt a szállásunk, ez a város van legközelebb az Angkor néven híres régészeti lelet-együtteshez. Kicsit nehéz volt megtalálnunk a szállásunkat, amely nagyon közel van a központhoz, és árfekvésének megfelelően nagyon „egyszerű”. Olyan mint ahol Goán szoktunk lakni. Éjszakánként 3000 forintért nem várhat többet az ember – bár itt Kambodzsában ennél olcsóbb helyek is léteznek.