Második napunkat Bangkokban ismét egy kényelmesen elköltött reggelivel kezdtük. Mivel csak négy reggelit kaptunk a hotelben, elszaladtam (Zsuzsi - a szerk.) a sarki kisboltba egy kis kiegészítésért. A kiválasztott előre csomagolt felvágottat legnagyobb meglepetésemre a pénztáros felbontotta, betette a mikróba megmelegíteni, majd végül adott hozzá egy kis nyársat. Ezzel együtt jól esett, felvágottat ui. Delhiben nem lehet kapni, így már fél éve nem ettünk (tényleg nem!).

Evés után az irányt Bangkok fő nevezetessége a királyi palota és környéke felé vettük. A palota környékén vannak a fontos állami hivatalok és a minisztériumok is. Szépen, elegánsan kialakított épületek, tiszta, széles utcák, gyönyörű fák növények mindenfelé. Bárcsak Delhiben lenne ilyen. Mondjuk ha jobban belegondolok az elnöki palota környéke ilyen.

A palotakomplexum több mint 30 épületből áll, egyik szebb, mint a másik. Bár a királyi család már nem itt lakik, több állami funkcióra ma is használják a különböző épületeket. Van olyan, ahol hagyományosan a király születésnapját ünneplik; itt van a legszentebb templomuk, ami a királyi család magánszentélyeként is szolgál; itt fogadják a nagyköveteket megbízólevelük átadásakor és az egyik épületben szállásolják el a magas rangú állami vendégeket ­– csak hogy néhányat említsek.

(Innentől Paco) Az épületek megtekintését az ún. felső teraszon kezdtük. Ez ad helyet a könyvtárnak, a királyi mauzeóleumnak, az egyik épületben a volt uralkodók szobrai vannak, egy másikban a buddhista szent írásokat őrzik rizspapír tekercseken. Az egyetlen épület, ahova be is lehet itt menni, az a „Smaragd Buddha” templom.  A „Smaragd Buddha” Thaiföld egyik legszentebb ereklyéje, egy 46 cm magas szobrocska. 1242-ben egy szerzetes találta meg a szobrot, mely egy sztupába volt befalazva, de amikor abba villám csapott, akkor előbukkant. Az orráról lemállott a gipsz, úgy látta meg, hogy valójában egy zöld kőszobrot talált, Azt hitte, smaragdból van, innen az elnevezés. Később kiderült, csak jádekő, de addigra már ráragadt a hangzatos név. Ez a szent szobor egy nagyon míves pagodában került méltóan elhelyezésre. Az összes épület a palotában fantasztikusan díszes, de sokkal emészthetőbb módon mint a sikkimi buddhista kolostorok. Pedig csicsában itt sincs hiány, minden négyzetcentiméternyi felület be van burkolva vagy festve. Úgy gondoljuk azért nem annyira harsány, mint a buddhizmus tibeti ága (az van Sikkimben is), mert a felületek legnagyobb részét arannyal, vagy aranyfestékkel borítják, és az mégiscsak jobb, mint a rikító rózsaszín, vagy a libafos zöld – Sikkimben ugyanis ezek, meg más hasonlóan harsány színek dominálnak. Thaiföldön viszont a sok csillogás ellenére mégsem láttuk giccsesnek a díszítéseket. Pedig azért egy embernagyságú, teljesen aranyozott szobor féldrágakövekkel kirakva így elmondva minimum határeset lenne, de ott a helyszínen mégsem az. Meg is állapítottam, hogy hozzám sokkal közelebb áll a buddhizmus thaiföldi ága, mint a tibeti, azt nagyon nehéz volt befogadni.

A temérdek szebbnél szebb templom után betévedtünk a királyné textilmúzeumába. Na, itt a lányok elemükben voltak, én és Peti mondjuk úgy, elviseltük az ottlétet. A múzeum gyakorlatilag a királyné magán ruhagyűjteménye, illetve az általa végzett jótékonysági munka dicsérete. A lányok egy férfi számára elképzelhetetlen mennyiségű időt töltöttek el a ruhák vizsgálgatásával. Át is adom a „tollat” Zsuzsinak. (Egyébként most Siam Reap-ben vagyunk a „Pub Street” egyik vendéglőjében. Ez a városka kizárólag az Angor Watba érkező – zömmel nyugati -  turistákból él és a városka szíve a kocsmákkal és vendéglőkkel teli „kocsma utca”).

(ez megint Zsuzsi) Szóval a textilmúzeum egyik részében a selyemkészítést mutatják be, ami Thaiföld egyik büszkesége. Ez még Pacot is érdekelte valamennyire. A királyné nagy támogatója a vidéki selyemiparnak, Számunkra azonban a múzeum másik szárnya volt az igazán izgalmas. Mint kiderült, Thaiföldön többféle nemzeti viselet is volt, de ezt az uralkodók igyekeztek háttérbe szorítani, melyben addig mentek, hogy a 40-es években egy rendeletben elő is írták a nőknek a nyugati stílusú viseletet. Mikor a mostani királyné királyné lett, férjét, az ifjú új királyt egy nagyszabású európai bemutatkozó körútra kellett kísérnie, melynek komoly politikai jelentősége volt az ország számára. Két év állt rendelkezésre az út megszervezésére. A királyné, aki mellesleg, gyönyörű, fiatal és sudár is volt, elhatározta, hogy megtervezi Thaiföld új nemzeti viseletét. Egy csapat thai (és egy francia) divattervezővel hónapokig tanulmányozták a hagyományos viseleteket és megterveztek egy sor új „hivatalos népviseletet”. Felkutatták a hagyományos mintákat és öltözéktípusokat és alkottak ebből valami modernet, elegánsat és egyedit. A kiállítás ezeket a viseleteket mutatja be: videón a szabást és a ruhák felvételét, a vitrinekben pedig a királynő által ténylegesen viselt ruhadarabokat. Mondanom sem kell, az anyagok csodálatosak, a díszítések pazarak, a ruhák formája egyszerre exotikus, elegáns és mégis praktikusan viselhető. A kiállítás után Kriszti és én fel is öltöztünk egy-egy ilyen ruhába (sajnos nem a királyné egyik levetett cuccába) és nagyon jól éreztük benne magunkat.

Én (megint Paco) mindeközben a selyemkészítés rejtelmeibe tekintettem be háromszor is egy videó segítségével. Maradjunk annyiban, hogy személy szerint soha többet nem fogok vágyni arra, hogy sok kövér, fehér és nem igazán gusztusos hernyó által előállított selymet viseljek magamon. Inkább az oktalan birkákról fájdalommentesen lenyírt gyapjú, vagy a teljesen vega vászon.

A királyi palota részletes megtekintése után a fekvő Buddha templomát, a Wat Pot néztük meg. Nos, ha eddig azt gondoltuk, hogy a templomok a végtelenségig díszesek, itt még egy lapáttal rátettek, mert a pagodák oromfalait nem csak aranyfestékkel, hanem aranymozaikkal díszítették, amelyek a lemenő nap fényében (ekkorra már fél hat volt) egészen hihetetlen fényjátékot produkáltak.  A fekvő Budha temploma egészen különleges, mert gyakorlatilag egyetlen hatalmas szobor köré építették a templomot, mintha valaki be akarat volna csomagolni. Azt már Sri Lankán megtanultuk, hogy Buddhát azért (is) ábrázolják előszeretettel fekve, mert így lehet e legnagyobb szobrot csinálni róla, és az itt Bangkokban valóban hatalmas. De nem csak ez az épület érdekes, sőt, hadd mondjam azt, hogy a templom további részei még szebbek – bár egy 50 méteres szobor valóban meggyőző. De mi inkább a többi szentélyben töltöttük el az időnket.

A templom gyakorlatilag pont szemben van a Wat Arunnal, csak a Chao Praya folyó választja el ezeket egymástól. Felültünk a kompra és áthajóztunk a folyó túloldalára, ahol egy elég rendhagyó templomt nézhettünk meg. A Wat Arun legérdekesebb része ugyanis egy hatalmas építmény . Egyes források szerint 66,8m, mások szerint 86m, mindenesetre nagyon magas, és rendkívül meredek lépcsőkön lehet feljutni kb. a közepéig. Ázsiai utazásaink során sok meredek lépcsővel találkoztunk már, de ez most gyakorlatilag függőleges volt. De összeszedtük minden bátorságunkat, és felmásztunk. Szép panoráma kárpótolt minket a szenvedésekért. Maga az épület egyébként szinte teljesen ki van rakva virágokat ábrázoló mozaikokkal, de a korábbiaktól eltérően ezen látszott a kor, bizony elkelne egy erőteljes felújítás. De annyiban jó így, hogy látszik, nem tegnap építették. Mivel közel volt a naplemente, a másik parton megvártuk amíg elmegy a nap, hogy láthassuk ahogy kivilágítják a templomot. Ez állítólag Bangkok legtöbbet fényképezett nevezetessége – pedig van bőven. Ezek után már csak szép komótosan hazagyalogoltunk, és ettünk egy nagyszerű kacsás-tésztás thai levest. Aztán elmentünk aludni, mert másnap nagyon korán keltünk, hogy elérjük a vonatunkat.