Nemrégiben kisfiam alsós osztálya kirándulást szervezett Delhiben egy utcagyerekeket mentő alapítványhoz. Mivel ott még én sem jártam, jelentkeztem kísérőnek, és el is fogadtak. A Salaam Baalak Trust egyik otthonába mentünk. A kirándulás fő célja az volt, hogy növelje a gyerekek társadalmi felelősségérzetét. Kétségem sincs afelől, hogy ez sikerült is.

Egy kis háttérinfo a pontosabb megértéshez: A Salaam Baalak Trust (http://www.salaambaalaktrust.com) 1988-ban alakult Delhiben, és jövőképüket az alábbi módon fogalmazzák meg honlapjukon: „a hontalan gyerekek számára az élet száguldás a semmibe. Az SBT célja, hogy ezek a gyerekekek visszakapják a gyerekkorukat, és kikerüljenek a magányos zsákutcából, elérkezvén  a kapcsolatteremtéshez, tanuláshoz és a munka öröméhez.” Ennek megvalósítására az otthonról elszökött,  közterületen élő gyerekeket próbálják megtalálni és rábeszélni, hogy költözzenek az SBT egyik otthonába. Az SBT biztonságos környezetet, oktatást, ruházatot és iskolai egyenruhát, egészséges (?hm, na azért ne essünk túlzásokba) étkezést, rekreációs tevékenységeket, valamint a nagyobb gyerekeknek szakmai képzést nyújt. Az évek során az SBT felismerte, hogy nem elég a hozzájuk kerülő utcagyerekeknek csak a fizikai, oktatási és anyagi szükségleteit kielégíteni, hanem gondot kell fordítani mentális egészségük felmérésére és helyreállítására is. Az SBT ma 5 otthont működtet

Mi az osztállyal két különbusszal indultunk el a Paharganj negyedbe, mely Ó-Delhiben van, a pályaudvar közelében. Itt 4 fiatal fiú fogadott minket, mind az SBT korábbi „kliensei” voltak, most pedig az alapítvány alkalmazottai. Vezetésükkel elindultunk a fogalmas utcákon és sikátorokon át. A mi gyerekeink tekinteteit figyelve láttam, hogy néhánynak valószínűleg ez volt az első látogatása ebben a városrészen. Az egyik szélesebb utcában (szemétdombnak is hívhatnám) megálltunk, és vezetőnk pár percben próbálta nekünk ecsetelni az utcagyerekek életét. Ehhez minden joga megvolt, ugyanis ő is hosszabb ideig utcagyerekként élt, mielőtt rátalálták az SBT emberei.

Elmesélte, hogy a gyerekeket legtöbbször valami trauma küldi az utcára (pl. fizikai vagy szexuális bántalmazás), de vannak, akik a bollywoodi filmekben látott jobb élet reményében kerekednek fel. Az egyik legérdekesebb, amit mondott az utcagyerekek életéről a pénzre vonatkozott.  Manapság a gyerekek akár napi kb. 150 rúpiát is „megkeresnek”, de ezt mind aznap el is kell költeniük, mert veszélyes, ha éjjelre pénz van a zsebükben. Bele sem gondol az ember magától, hogy mennyire nehéz a hontalan gyerekeknek felelmelkedni, mert akinek nincs otthona, az nem tudja félretenni a pénzét, sőt semmilyen értékes tárgyat nem tud magánál tartani, mert az erőssebbek egyszerűen elveszik. Pedig napi 150 rúpia már lényegesen több mint a hivatalos szegénységi küszöb – 29 rúpia/nap a városokban, ezért akár meg is tudnának takarítani belőle, ha lenne hova tenni a pénzt.

Mint kiderült, a megkeresett pénzből élelemre nem költenek – azt lopják, vagy elmennek egy ingyenkonyhára – esetleg csak nagy ritkán, ha valami különlegeset szeretnének. A legtöbbet szórakozásra költik: vesznek ragasztót a kábítószerezéshez, és péntekenként elmennek megnézni az új filmet a moziban.

Folytattuk utunkat a zsúfolt utcákon és sikátorokon keresztül. Az egyik sikátorban, mely az egyik Salaam Baalak házhoz vezetett, az egyik oldalon mindenféle szentképek borították a falat: Ganésa, Hanumán, Sai Baba, Guru Nanak, még Jézus is. Mint kiderült, ez azért van, mert így nem használják WC-nek az utcát. Istent mégis csak tisztelni kell.

Végre elérkeztünk úticélunkhoz: a SBT ún. átmeneti otthonához. Ide kerülnek először a gyerekek, mikor behozzák őket az utcáról. Szociális munkások, pszichológusok, egészségügyi dolgozók segítik őket. Amennyiben lehet, és azt a gyerek is szeretné, megkeresik a családját, és viszaviszik. Ha ez nem lehetséges, akkor pár hónapon belül átkerül az SBT egyik állandó otthonába, ott fog felnőni.

Természetesen, mint minden hasonló programnál, itt is játszottak együtt a mi gyerekeink és az otthon gyerekei: filceket, festékeket vittünk, közös alkotásra. Közben próbáltak beszélgetni egymással a gyerekek. Peti egyik osztálytársa mgkérdezte a mellé beosztott gyerektől, hogy miért jött el otthonról. Az erre adott válasz mindenkibe belefojtotta a szót (nektek is el fog akadni) és nagyon jól mutatja milyen elképesztően nehéz sorsok vannak. Ezekhez képest a most otthon nagy felháborodást keltő különadók és az egyre nehezebb életkörülmények simán vállalhatók. A fiú ugyanis azt mondta el, azért szökött el otthonról, mert mikor az apja megölte az anyját, akkor annyira meggyűlölte, hogy nem akart többé vele élni. Erre nem volt mit felelni.

Nagyon felkavaró és egyben felemelő élmény is volt itt járni, ezt a látogatást nem fogom soha elfelejteni.