Mivel a nap közepén értünk oda, bizony nagyon nagy kihívás volt mezítláb megnézni a templomot, a köveken gyakorlatilag nem lehetett járni, még szerencse, hogy volt fű, és egyes helyeken gyékényszőnyeggel letakarták a gyalogutat. De az is annyira át volt melegedve, hogy pillanatokat lehetett rajta csak bírni. De ennek ellenére szép volt és megint végre egy békés hely volt, ahol a hívők nem tolakodtak, sőt nagy egyetértésben piknikeztek a kevés árnyékon megosztozva a családok.

A templom előtt még elmentünk pisilni egy helyi boltba, ahol mindenféle tipikusan indiai dolgot árultak. Sajnos itt is meg kellett állapítanunk, a globalizáció helyi szinten is értelmezhető, minden turistáknak fenntartott boltban gyakorlatilag ugyanazokat a dolgokat lehet kapni, legyen az akárhol Indiában. Táncoló Síva, Parvati és Ganésa bronzból, fából és márványból. Zsírkőből faragott elefánt az elefántban, áttört mécsestartó gömbök. Fából faragott elefántok tevecsont berakásokkal, vagy simán. Féldrágaköves, intarziás márványlapok, tányérok, asztalok és hamutartók. És még sorolhatnám, az általunk már százszor látott árukat. Semmi specialitás, semmi érdekes helyi kézműves termék. Ezeket biztosan valami nagy központi gyárban gyártják, vagy kiterjedt hálózatokban egy és ugyanazon sablon alapján. Még azon sem lennék meglepődve, ha a kevésbé kézimunka-igényes darabok Kínában készültek volna. Annyi a különbség itt a világ végén, hogy még a Delhiben megszokott áraknak is három-négyszereséért akarják rád sózni. Persze nagy választásuk nincsen, mert ilyen messzire kevés turista jut el, azt a keveset meg muszáj nagyon megkopasztani, különben nincs haszon. Szegények már csak kényszerűségből is a kis forgalom – nagy haszonkulcs elvét kell, hogy alkalmazzák, mert nagy forgalom soha nem lesz. Nem is vettünk semmit, sem itt, sem másutt. Pedig nagyon kedvesek voltak, a gyerekek még kólát is kaptak, amelyet nem hagytak kifizetni.

Pondicserribe korán megérkeztünk, mert bár odafelé szerettünk volna megállni az útikönyvben említett Paradise Beach fürdőhelyen, a sofőrünk azt állította, hogy nem tudja hol van. Nem is volt hajlandó letérni a főútról, hogy a tengerhez közelebb kerüljünk. A szállodában lepakoltunk, majd lesiettünk a partra, hogy igyunk egy jó hideg sört. Na, ez nem jött össze, ugyanis a Bengáli-öböl eme francia gyöngyszemén a másfél kilométeres parti sétányon 1 azaz egy (uno, one, bat, un, en, ek, jeden) vendéglátóipari egység van (Jó, van egy kifőzde is, de az egy vékony lyuk, ahol egyetlen asztaltól sem látni a tengert) - egy kávézó. Itt megpróbáltunk rendelni egy kávét, de annyira lassúak voltak, hogy inkább kimentük. Tettünk egy nagyon gyors kört, de sehol nem találtunk olyan helyet, ahol le tudtunk volna ülni és inni egy sört. Pedig a tengeri kilátásról már le is mondtunk. Végül visszamentünk a szállodába és ott rendeltünk egy sört, amelyet barna papírzacskóban hoztak fel a szobába – gyanítom, hogy nincs engedélyük alkoholt árulni és a közeli alkohol-árudából hozták. Emiatt (is) sajnos nem volt valami hideg, de megittuk.

A recepción megkérdeztük merre lehet fürdeni a tengerben és ott az Auroville-Beach-et ajánlották. A sofőr mondta, azt tudja, hogy hol van. El is vitt minket a városközponttól kb. 10 km-re északra, és megállt egy parkolóban, ahonnan egy kb. másfél méter széles sikátor vezetett le a part felé. Mondanom sem kell talán, hogy telis-tele volt szeméttel és egyéb Indiában sajnos megszokott, nem kívánt dolgokkal. A part sem volt jobb, egy kb. 15 méter széles homoksáv vagy inkább homokkal kevert szemétsáv, amely mindent nélkülözött, amitől egy parton érdemes lenni, a nagyon meleg tengeren kívül. Árnyék sehol, vendéglő vagy italárus sehol, nyugágyak sehol, normális hely, ahova két törülközőt le lehetne tenni sehol. Van viszont sok száz tizenéves indiai kölyök, akik leplezetlenül bámulják a fehér embert, főleg ha az nőnemű és ne adj isten még fürdőruhában is van – ami ugye itt Indiában még a tengerparton is kuriózum, mivel az indiai nők teljesen felöltözve fürdenek. A férfiak viszont jobbára alsógatyában – vagy szintén felöltözve. Az alsógatya szerintem azért van, mert annyira keveset mennek vízbe, hogy pénzkidobás lenne nekik beruházni egy fürdőnadrágba.

Mindent összevetve nem volt kellemes ott lenni, én és Csilla nem is mentünk be a vízbe. Megnéztünk egy másik, a LP által ajánlott partszakaszt is, de az ugyanez volt pepitában. Kicsit kevesebb volt a szemét, viszont tele volt halászhajóval és halászokkal. Lehet, hogy valakinek végtelenül romantikus, ha a halászhajók között mehet be fürdeni és a halászok mellette ürítik ki hálóikat – én messze nem tartozom ezek közé az emberek közé. Én leginkább a családommal/barátaimmal szeretek fürdeni a tengerben. De ha már muszáj megosztanom a partot másokkal, akkor jobban szeretem, ha azok hasonszőrű, fürdőruhás napimádók, mint én, nem pedig kérges tenyerű halászok vagy a bámulást foglalkozásszerűen űző suhancok és a legkevésbé sem, ha ezek metszetei. Márpedig itt ez volt a helyzet. El is keseredtünk, hogy mit fogunk itt csinálni a következő két napban. Ugyanis az volt a tervünk, hogy megnézzük Pondicserrit –ezt  a könyv alapján kb. két órára saccoltuk, mint kiderült még ezzel is fölé becsültünk – aztán a többi időt a parton töltjük.

Visszaérve a szállodába megpróbáltuk átszervezni a hátralévő három napot, de sajnos Mamallapuramban (ahol első nap aludtunk) csak nagyon drágán lett volna szállás. Elhatároztuk inkább, hogy másnap még kipróbáljuk a Paradise Beach nevű helyet. Elkezdtünk vendéglőt keresni a vacsorához, de nem sikerült olyan jó és olcsó helyet találni, mint az előző pár napban. Cserébe a délutáni sör-kereséssel együtt a teljes francia részt bejártuk. Ez tényleg nagyon hangulatos, egymást merőlegesen keresztező, (indiai viszonylatban) tiszta utcák, két-három szintes takaros házak. Ez az első olyan hely Indiában (Kochin zsidó „negyedén” kívül – de az csak másfél utca), ahol - egy nagyon korlátozott területen – érdemes sétálgatni. De itt sincs egyetlen söröző vagy kávézó sem az utcán, pedig este már nyugodtan kitelepülhetnének, tökéletes idő van. Napközben nagyon nagy a meleg, de estére lehűl 25-28 fokra, és a sós tengeri levegőben nagyon kellemes sétálni.

Másnap reggel elzarándokoltunk az egyetlen vízparti vendéglőbe, és megreggeliztünk. Csokis croissant, pan-de-chocolat és kávé meg kakaó volt a menü. Abban is az első Pondicserri, hogy itt nagyon jó kávé volt. Még sehol nem ittunk finom kávét Indiában (a legdrágább 5*-os hotelben sem), itt a tengerparton igen. Persze annyit fizettünk mint két nappal korábban a sokfogásos vacsoráért, de megérte. A szállodába visszaérve újra megtapasztalhattuk az indiai mentalitást, mikor mondtuk a sofőrnek, hogy kérdezze meg a recepcióst, hogyan kell elmenni a Paradise Beach-re. Kiderült, hogy pontosan tudja, hol van. Pedig előző nap még azt hazudta, hogy nem is tudja, merre lehet. Mikor erre emlékeztettük, csak mosolygott. Na, ilyenkor nagyon utálok Indiában lenni.

Mint kiderült, ez a Paradise Beach egy lagúna túloldalán, egy homokpadon van, ahova csak hajóval lehet eljutni. Először fizetni kell fejenként 5 rúpiát, hogy bemehess arra a helyre, ahol jegyet lehet venni a hajóra (100 rúpia). Nem vicc, tényleg így működik. A hajó kb. 20 perc alatt átér a homokpadra, amely már a Bengáli-öbölre néz. A homokpad sem bővelkedik a látnivalókban és a létesítményekben. Van egy rozoga kunyhó egy pulttal, ahol ételt és italt lehet kapni – de asztalokra már nem költött a tulajdonos, összesen vagy 10 db leselejtezett fonott szék van a pult előtt. Van egy női és egy férfi WC blokk, azok nem is annyira tragikusak (persze megint csak indiai mércével). És ezzel a végére is értem a parton található dolgoknak. Ezen felül már csak néhány pálmafa van, ami fontos, mert így legalább volt árnyék. A víz itt is viccesen meleg, már annyira, hogy ha valaki arra vetemedne, hogy belepisiljen (mi persze még véletlenül sem tettünk ilyet), akkor nem érezné meg a hőmérséklet-különbséget. Ugyanakkor nagyon erős a hullámzás és áramlatok vannak, a rendőrök – mert nem vízimentők vannak, hanem teljesen felöltözött rendőrök, szerintem úszni sem tudnak – meg is próbálnak mindenkit kiterelni, aki két méternél messzebb távolodik el a parttól. Mondjuk nem csodálom, az indiaiak annyira nem tudnak úszni, hogy biztos én sem merném őket beljebb engedni. Mi persze azért ennél beljebb fürödtünk, főleg, mivel olyan 15 méterre a parttól volt egy homokpad, ahol térdig ért a víz. Gyakorlatilag az egész napunkat ott töltöttük, szerencsére viszonylag kevés indiai volt.

Este a tegnapiakból tanulva Zsuzsi és én elmentünk a gyerekek nélkül éttermet keresni, és találtunk is egy jónak tetsző helyet. Mikorra visszaértünk a gyerekekkel beigazolódott, hogy jól választottunk, mert akkorra teljesen tele volt. Ez egy tipikusan dél-indiai ételeket felszolgáló hely, kicsit gyorsétterem jellege van, az ételre szabott műanyag tálcákkal. Csilla és Peti beleszerettek a helyi dószába (ez egy lencselisztből készült lepény, leginkább a hatalmas francia palacsintákra hasonlít, de csak sós töltelékkel eszik), és megígértették velünk, hogy másnap is ott eszünk. A közelben találtunk egy francia pékséget is, a megfelelő péksütemény választékkal. Még elmentünk fagyizni a Baskin Robbins-ba (ahol Kriszti valami egészen valószerűtlen színű fagyit evett a többiek viszont az eddigi legjobbat amelyet ezen a kontinensen ettünk), aztán végigsétáltunk a promenádon és aludni tértünk.

Másnap természetesen a francia pékségben reggeliztük, csodás péksüteményeket és forró kakaót. Aztán megnéztünk két katolikus templomot. Ezek nagyon érdekesek Indiában, mert  indiai köntösben láthatjuk a megszokott keresztény dolgokat. A templomok közül az egyik olyan barackrózsaszín és halványkék színekre volt festve, hogy isten bizony egy babaszoba-reklám díszletei között éreztük magunkat. Azt meg kell hagyni, makulátlanul rendben voltak a templomok, minden frissen festve, szemét és por sehol, még Európában sem lehet ilyen tip-top imahelyet látni, Indiában meg aztán végképp maga a csoda.

Rövid városnézésünk után újra kimentünk a tengerpartra. Mivel nagypéntek volt, most lényegesen nagyobb társaságban voltunk, sok indiai is a kikapcsolódásnak ezt a módját választotta magának. Még az is megértük, hogy láttunk helyi lányokat fürdőruhában a tengerben! No persze volt rajtuk térdnadrág, trikó és póló is, de a vízben egyértelműen látszott, hogy fürdőruha-felső is biztosan van rajtuk. A víz ugyanolyan meleg és hullámos volt, mint korábban, a nap hétágra sütött és a pékségben annyira feltankoltuk magunkat kalóriával, hogy nem is voltunk éhesek. Egy (szintén a pékségben vásárolt) pan-de-chocolat-t ettünk csak meg fejenként, de ezzel el voltunk estig a helyi étterem nagy bánatára, négyszer kérdezték meg tőlem mikor fogunk enni. Nagyon jól éreztük magunkat. Jó volt levezetésnek a sok nézelődős nap után.

Utolsó napunkon szép lassan visszamentünk Csennájba – tényleg nagyon lassan, mert a sofőrünk azt mondta korábban, hogy négy óra lesz visszaérni a reptérre. Nos, forgalom az nem volt, ezért hirtelen elfelejtette mire való a gázpedál és 70-80 km-es utazósebességgel haladtunk. Még így is volt annyi időnk, hogy egy krokodilfarmot is megnézetünk, ahol meglepődve tapasztaltuk milyen sokféle krokodil lakja a bolygónkat. Még mozogni is láttunk több példányt is, pedig ezen nagy hüllők lustaságát ismerve az óriási fegyvertény, szerintem több napot is el tudnak tölteni mozdulatlanul. Ettünk még egyet Mamallapuramban abban az étteremben, ahol első nap olyan finomat vacsoráztunk, aztán elmentünk a reptérre és visszarepültünk Delhibe.

Jó túra, volt. Kicsit féltünk, hogy nem kapunk-e hindu-templom mérgezést, ha ennyi templomot látunk, de semmi ilyen nem történt. Annyira más jellegű volt mindegyik, amelyiket láttunk (a két Brihadishvara-templomon kívül), hogy fel sem merült a telítődés. Mindenkinek javasoljuk meglátogatni Tamil Nadut, aki három hétnél többet van Indiában, és van elég pénze repülni.

(még több kép itt)