Ahogy korábban írtam, Kalkuttába csak üzleti útra érdemes menni, turistaként senkinek nem ajánlom, hogy odautazzon. Óriási, kaotikus, büdös, hangos (nagyon – úgy vettem észre Kalkuttában sokkal többet és hosszabban dudálnak, mint Delhiben) és az úgynevezett látnivalók közül kettő van, amelyet érdemes megnézni. (Bővebben itt: http://ahovakolumbuszindult.blog.hu/2011/04/19/a_varos_ahol_a_fa_maga_ez_erdo)

Én idén immár másodszor utaztam el Nyugat-Bengál fővárosába. Új nagykövetünk minden tiszteletbeli konzult meg kíván látogatni, és ezt Kalkuttával kezdte. Én pedig, mint jó külgazdasági szakdiplomata, természetesen elkísértem, hogy segítségével esetleg olyan üzleti kapcsolatokat is sikerül meglátogatni, amelyeket egyedül nem tudnék. Ha ez nem is valósult meg maradéktalanul, olyan helyekre is eljutottam most, ahova tavasszal nem mentünk el.

Első utunk egy 103 éves korában most novemberben elhunyt magyar apáca sírjához vezetett, aki több mint 75 éven keresztül szolgálta Jézust. Az apácarend vezető nővére ki is emelte, nagyon ritka, hogy valaki ilyen hosszú ideig legyen apáca. A temető kalkuttai viszonyokkal mérve békés hely, sok múlt századbeli sírral, amelyeken leginkább portugál neveket véltünk felfedezni. A főnővér szerint Lenke nővér egészen haláláig tartotta a kapcsolatot családjával Magyarországon. Azt is elmondta, rendjük nagy valószínűséggel meg fog szűnni Kalkuttában, már csak 10-en maradtak, és mindenki 60 év feletti. Novíciák nincsenek, már nagyon kevesen csatlakoznak.

Innen a Bengáli Klubba mentünk ebédelni. Ez egy rendkívül exkluzív klub, kb. 2000 tagja van, és csak úgy lehet bejutni, ha valaki vezérigazgató vagy elnök, és természetesen csak több tag ajánlásával. Így is 15-20 éves a várólista. Vendéglátónk szerint a legrégibb klub Indiában, 1827-ban alapították. A klubból – mint minden ilyenből Indiában – ömlik a gyarmati hangulat. Nem véletlen, még az angolok alapították, aztán 47-ben az indiaiak egyszerűen átvették a helyüket. Ezt egyébként az egész országra jellemzőnek látom, az angol uralkodó osztály helyére szép csendben, feltűnés nélkül felső kasztbéli indiaiak kerültek, akik mindent ott folytattak, ahol az angolok abbahagyták. Ezek a klubok most, 2011-ben is pontosan úgy néznek ki, ugyanúgy működnek, mint ahogy gondolom 1913-ban. Felemás helyek, mert a patinás hangulat és az illusztris társaság mellett sok más jót nem lehet róluk elmondani. A kaja legfeljebb átlagos (cserébe nagyon olcsó), a kiszolgálás olyan mintha még mindig az utált elnyomó angolok ellen tiltakoznának a pincérek (igaz, most az elnyomó indiai felső tízmillió ellen tehetik ezt), a helyek le vannak erősen lakva, az evőeszköz alumínium – szóval nem színvonalas. De nagyon hangulatos. Ezt az is megerősítette, hogy este pedig a Kalkutta Klubban vacsoráztunk, amelyet a századfordulón az indiaiak és egyes angolok alapítottak, akik ellenezték, hogy a Bengáli Klub csak angolokat fogadott tagnak, indiaiakat nem. Ez is pontosan olyan, mint amilyennek leírtam. Igaz, az egyik szobában vadiúj álmennyezetet csináltak gyönyörű fából készült konzolos tartóval, de a fal ott is foltos volt és már az álmennyezet is kezdett szétesni. De legalább költöttek rá.

Az ebéd és a vacsora között elmentünk meglátogattuk Körösi Csoma szobáját az Ázsiai Társaságnál (Asiatic Society), ahol 1831 és 35, illetve 1837 és 1842 között lakott. Ő volt ugyanis a társaság könyvtárosa. Na, ez egy igazi kulturális sokk volt. Ez a társaság egy nagyon híres, és rendkívül elismert intézmény a világon, amelyet 1784-ben alapítottak. Ennek ellenére még én is, aki eléggé megszokta már Indiát, megdöbbentem milyen viszonyok vannak. Olyan mocsokban, koszban és lepusztultságban dolgoznak ott az emberek, hogy elképesztő. Egy fotót sikerült titokban készítenem a főigazgató szobájában. A többi hely még ennél is sokkal rosszabb, az elektromos ventilátorokon olyan vastagon áll a kosz, hogy teljesen feketék (eredet színük talán fehér lehetett). Ja, a jelenlegi vezetője az intézménynek elektromérnök. Megfelelő ember a megfelelő helyre ugye Ez persze független attól, milyen állapotok uralkodnak, de mégis furcsa.

Körösi Csoma lakhelye egy kb. 4 négyzetméteres lyuk az intézmény első emeletén – igaz ablaka van és jó nagy a belmagassága (az a gyanúm, a magassága a legnagyobb mérete). Az emlékét egy oltárszerű kép őrzi, amelyre rendes indiai szokásnak megfelelően virágfüzéreket aggattak, van egy magyar koszorú, egy teljesen üres vitrin és egy korabeli íróasztal. Gondolom, hűen tükrözi az eredeti állapotokat, nagy magyarunk nem fejedelmi körülmények között élt. Most már ezt az emlékhelyet is láttam, de hasonlóan minden máshoz Kalkuttában (a nagy banyan fán kívül) ez is elég nagy csalódás.

Második utam után is csak annyit tudok javasolni: nagy ívben kerüljétek el Kalkuttát.