Eredetileg két éjszakát akartunk Penangon maradni, de annyira pozitívan csalódtunk, eldöntöttük egy nappal többet maradunk, hogy legyen egy teljes napunk, amikor csak lebzselünk a parton. Kuala Lumpurban úgysem találtuk előzetesen annyi látnivalót, amellyel két napot meg tudtunk volna tölteni. Megvan az előnye annak is, ha az ember nem foglal le mindent előre, így legalább igény szerint lehet változtatni a programon (no meg az internet is sokat segít, ahol pillanatok alatt lehet módosítani egy szállodafoglalást!).

Rákérdeztünk, hol lehet a szálloda környékén enni. A személyzet olyan hangon, mint aki le akar beszélni róla minket elmondta, kb 15 percre gyalog van egy éjjel-nappali és egy étkezde. Mivel megnéztük az árakat az étteremben (amelyek már egyértelműen felújítás utáni árak voltak), mi a fenyegető vihar ellenére nekivágtunk. Nem volt egyszerű, mert egy kétszer kétsávos autóút mellett kellett lavíroznunk, ahol nem volt járda, és a helyiek nem igazán vettek figyelembe semmilyen sebességkorlátozást. De 10 perc gyaloglás után eljutottunk az étkezdébe. Ezt úgy képzeljétek el mint a Lehel téri piacon a kajás részt. Középen van egy csomó asztal és körbe sok kifőzde. Csak nem hurka-kolbászt, hekket meg lángost lehet kapni, hanem nasi goreng-et (sült rizs), nasi lemak-ot (főtt rizs szósszal), tom-yam levest (elképesztően csípős citromfű leves, egy tányér levesben legalább négy méregerős zöld csilipaprika van), wan than mee-t (sült tészta) meg koay teow th’ng-et (ramen-szerű levesben főtt tészta). De árban nincs messze, öten ettünk annyiért, amennyibe a hotelben egy fogás került volna egy főnek. Éppen idejében értünk oda, mert ahogy fedél volt a fejünk felett, elkezdett ömleni az eső. Komótosan megvacsoráztunk és mire befejeztük el is állt az eső.

Másnap reggel korán megreggeliztünk az étterem tengerre néző teraszán, majd elindultunk Georgetown-ba, amely Penang szigetének észak-keleti csücskét foglalja el. Georgetown egy maláj (és általában hátsó-indiai) mértékben régi település, több mint 200 éves múlttal rendelkezik. Mint mindenütt, ahol a kereskedelem tartotta el a lakosságot, itt is rengeteg színű, vallású, fajú ember keveredett. A városkában jól megférnek egymás mellett a kínai szentélyek, a hindu templomok, a mecsetek és a keresztény templomok (zsinagógáról nem tudunk). A legnagyobb számban a kínaiak által épített épületek maradtak meg, ha a nevezetességek sorát nézi az ember, azt is gondolhatná, hogy itt csak kínaiak éltek.

Első utunk egy utazási irodába vezetett, ahol megvettük január 4-re a buszjegyünket, hogy biztosan el tudjunk jutni Kuala Lumpurba. Ez a városka legmagasabb épülete, a 65 emletes Komtar-torony aljában van. Egész Penangról az volt a benyomásunk, hogy a maximum egy óra alatt gyalog bejárható georgetowni városközponton kívül mindenütt szabadjára engedték az ingatlanfejlesztőket, ezért óriási épületek sorakoznak széltében-hosszában. Egész más fílingje van, mint Langkawinak, amelyik egy nagyon laza sziget ehhez képest. Penang nekünk nagyon nagyvárosi volt. Valószínű, hogy csak olyan helyeken voltunk, mert találkoztunk olyan hátizsákos turistával, aki szerint Langkawi volt nagyon „turista” hely, és vágyott vissza Penangra.

Mi azonban hamar elhagytuk a nagy házakat és igen gyors tempóban (mivel időre kellett menni, csak 11-kor és 3-kor engednek be) eljutottunk az egyik XIX. századi kínai mágnás házához. Cheong Fatt Tze egy igazi kínai palotát épített a 7. feleségének. Mivel ez volt a kedvenc neje, ő is jellemzően itt tartózkodott. A ház egészen 1989-ig a leszármazottai tulajdonában volt, akik nem tudták már fenntartani, már nagyon régóta tele volt bérlőkkel, akik abszolút nem rendeltetésszerűen használták, idegenvezetőnk szerint még motoroztak is a folyosókon. Érdekes módon az épület elhanyagolásának előnyei is voltak. Mivel senki nem vette a fáradtságot, hogy takarítson, ezért a több centis kosz alatt az eredeti angol padlócsempék és fali kerámiák és aranyozott faragások egészen épségben megmaradtak. (Szóval ha nem csiszatoljuk minden nap a padlót, 120 év múlva is jó állapotban lesz!). A házat szigorúan a Feng Sui elvei alapján építették, de nem a nyugaton divatos dizájner-Feng Sui, hanem az eredeti kínai alapján, amelynek elsősorban tájolási és elhelyezési elvei vannak. Meg olyan „apróságok”, hogy az esővizet be kell engedni a házba. A víz ugyanis a kínaiaknak a pénz egyik szimbóluma. Ezért a ház közepén egy nagy nyitott udvar van (ezt minden eddig olvasott „nyugati” Feng Sui könyv szigorúan tiltotta – Zsuzsi persze megjegyezte, biztos azért van, mert itt az udvar annyira része a háznak, hogy nincs belső fala, a szobák teljesen nyitottak a belső térre.) ahol az esőt egy alacsony medencébe terelték. Az állóvíz azonban a halál és az enyészet szimbóluma, ezért a vizet mozgásban kellett tartani és kiengedni a házból. Ugyanakkor meg kellett akadályozni, hogy hamar kifolyjon (a pénztől sem akarunk olyan hirtelen megszabadulni), ezért a vízelvezető csatornák tekervényes, girbe-gurba utat járnak be, hogy a víz lassan, egyenletesen távozzék. Volt időnk mindezt és még sok mást megismerni, mert az egy órásnál is hosszabb túra során összesen négy szobát és egy mellékfolyosót láthattunk, a többi hotelként működik, ezért az idegenvezetőnk nagyon sokat mesélt. Nekem a legnagyobb meglepetés a kínai mágnás széfje volt, amely szakasztott mása volt a Szűcs Feri kollégám irodájában található páncélszekrénynek, csak sötétbarnára festve. Elismerésre méltó, ha egy cégnek ilyen disztribúciója volt/van!!!

A kékre festett ház után sétálgattunk az óvárosban, megnéztünk számtalan kínai szentélyt, illetve a Kú klán birodalmát, amely sok egymáshoz simuló házból, egy színpadból, a kötelező szentélyből és egy, a klán emlékét ápoló házból áll. Itt is megcsodálhattuk a színek és formák elképesztő kavalkádját. Csakúgy mint a tibeti buddhista kolostorok díszítése, nekünk ez is mérhetetlenül giccses. De gondolom ezt is meg lehet szokni, mint ahogy mi is megszoktuk már a sok millió színt itt Indiában. Lesétáltunk a tengerhez, ahol szintén van egy kínai enklávé, itt egy mólón lakik sok-sok ember, a víz fölé épített fából, bádogból és műanyagból tákolt kalyibákban. Pedig nem szegények, mert sok helyen láttuk a szobában a 104 centis plazmatévét. Nem is tudom, hogyan tudják nézni, mert két méternél messzebbre nem lehet tőle menni, annyira kicsi a szoba. Megnéztük egy másik dúsgazdag kínai házát is (ez a Pinang Peranakan Mansion), itt sokkal több szobába be lehetett menni. Érdemes volt, nagyon szépen megmaradt a berendezés, még a konyha is úgy nézett ki, mint amelyben akár holnap meg lehetne főzni egy vacsorát 50 személyre. Érdekes, hogy ebben a házban meg a Cheong Fatt Tze által építettben is skót vasoszlopok tartották a belső udvar kerengőit. Megint csak le a kalappal a XIX. századi kereskedők előtt, akik több tonnás vasakat szállítottak a világ végére.

A ház megtekintése után már nagyon éhesek voltunk. Pechünkre vasárnap révén érdekes módon  minden zárva volt, még a vendéglők is. Egyetlen kivételt az indiai üzletek jelentették, így jobb meggyőződésünk ellenére végül kénytelenek voltunk egy indiai étteremben enni. Azért nagyon nem bántuk meg, rá kellett jönnünk, nem véletlenül szeretjük az indiai konyhát, nagyon jót ettünk (persze ebben szerepe volt annak is, hogy már fél négy volt). A kiadós uzsonna után még megnéztük a központi mecsetet (amely napközben csak hívőknek volt nyitva), és persze jégkrém-keresés közben találtunk a buszpályaudvar közelében egy kb. 15 kifőzdét tartalmazó étkezdét, ahol minden nyitva volt. De már nem voltunk éhesek, ezért a szépen kiterített békákat passzoltuk.

Visszafelé busszal mentünk, amely egy kicsit olcsóbb, mint a BKV és nagyságrendekkel kulturáltabb. Az várható volt, hogy sokkal lassabb lesz, mint a taxi, de arra nem számítottunk, hogy meg fogunk fagyni, annyira hűt majd a légkondi. Egy megállóval tovább mentünk és megint a hotel környékén található egyetlen étkezdében ettünk.

A következő napot teljes mértékben a parton akartuk tölteni, és este elmenni megnézni a maláj szentjánosbogarakat, amelyek esténként a mangrove fákon villognak ezerszám. Szép ráérősen megreggeliztünk, de mire fürdőruhában lementünk a partra, megint elkezdett zuhogni az eső. Egy ideig bátran kitartottunk, de fél óra után visszamentünk a szobánkba, hogy ott húzzuk ki, amíg el nem áll. Nos, ez délután négykor következett be. Addigra lemondtuk az esti túrát, mert akkor is ki kellett volna fizetni, ha nem áll el az eső. Jellemző, hogy előző nap, mikor várost néztünk, hétágra sütött a nap, egy felhő sem volt az égen, majd megsültünk. Amikor meg a tengerben akartunk volna lubickolni…. Sebaj, így is jól éreztük magunkat, megint elmentük vacsorázni, megnéztük a Slumdog Millionaire-t és eltettük magunkat másnapra.