Namasté!


Nos eltelt az első hetünk Indiában. Nekünk legalább egy hónapnak tűnik, alig hisszük el, hogy 10 napja még a Józsefhegyi úton ültünk a kis tavunk partján és izgalommal teli várakozással együtt néztünk ez elé a nagy kaland elé. Mintha évekkel ezelőtt lett volna.
Mindenekelőtt elnézést, hogy eddig nem jelentkeztünk, de az első hetek itt óriási rohanásban telnek, ezer dolgot kell elintézni, hogy életünk medre a normális felé terelődjön majd valamikor. Egyelőre ugyanis még mindig a követség vendéglakásában lakunk, tábori körülmények között. (erről csak annyit, mivel a dobozainkat ide nem csomagoljuk ki, ezért mindent a Peti és Paco svájci bicskáival kell megoldanunk). Mindenki, aki élt már két hétig bőröndből, az tudja, nem erre vágyik az ember. A végleges lakásunkat felújítják, és ha szerencsénk van jövő hét végére kész lesz.


Ide utunk kifejezetten kellemes volt, semmilyen nehézséggel nem találkoztunk, minden csomag megérkezett, a rövid csatlakozás ellenére. Gyermekeink rettentően élvezték a business class adta előnyöket, és meg kell hagyni, mi is frissebben érkeztünk meg, mintha a turistán kuporogtuk volna végig az utat. Az első két napot az akklimatizációval töltöttük, az itteni magyarok kedvesen meghívtak magukhoz ebédre. (Ez főleg ezért volt jó, mert a magunkkal hozott szalámin és kolbászon kívül csak egy túlélőkészlet volt a hűtőnkben – szintén az itteniek jóvoltából Ezúton is köszönjük!).


Aztán hétfőn a lányok megkezdték az angol iskolát, mi pedig megtudtuk, hogy Petinek idén nincs esélye bejutni, az iskola tele van. Ez kellően lelombozott minket. Azonnal felhívtuk az amerikai iskolát, időpont egyeztetésre. Nagy meglepetésünkre az admission officer azzal biztatott minket, hogy van két helye Peti korosztályában. Az összes jelentkezési lapot és 300 dollárt felnyalábolva rohantunk az iskolába. Ezek után már csak a 2000 dolláros óvadékot kellett nagy nehezen átutalni (sok mindenre jó a netbank, de külföldi deviza átutalásra nem igazán), és Peti mehetett szintfelmérő tesztre, amely több mint két órát tartott. Kedden pedig kezdi is az iskolát (mivel hétfőn pont szünnap van). Ezzel a minket leginkább nyomasztó problémára nagyon hamar nagyon jó megoldást találtunk. Kiutazásunk egyik feltétele volt, hogy minden gyereknek legyen jó iskolában helye. Végig abban a hitben voltunk, hogy Petit csak felveszik majd az angol iskolába, de mindkettőnket nagyon zavart, hogy elutazunk úgy a világ végére, hogy Petinek nincs megoldva az oktatása. És lám, a lehető legjobb helyre fog járni, ami lehetséges, azután, hogy minden gyerek egy suliban van. (Logisztikailag ugyan nem lesz egyszerű, a lányok 7:45-re, Peti 8:30-ra jár, és végezni még ennél is nagyobb eltéréssel fognak. Szerencsére mindkét iskola 5 percre van)


A lányok nagyon élvezik az iskolát, lassan meg is barátkoznak az ottani gyerekekkel. A tananyag színvonala változó, van például egy olyan tantárgyuk, amely úgynevezett „digitális diplomát” ad. Ez egy integrált feladat, amelyben 80 diák 4 napos tartózkodását kell kompletten megtervezni a számítógépen, beleértve a programok kiválasztását az internetről, költségelemzést, brossúrák tervezését, adatbázis felállítását, stb.


Na de biztos mindenki arra kíváncsi milyen is India. Ahova ugye Kolumbusz bácsi indult, de igazi férfi révén nem állt meg sehol megkérdezni merre kell menni, csak bámulta a térképet és motyogta maga elé: Nem vagyunk eltévedve, tudom merre kell menni.

Nos, csak abszolút első benyomásaink vannak. Ez alapján India tényleg a végletek országa.  Elképzelhetetlenül gazdag és elképzelhetetlenül szegény.  A nyomor és a mocsok közvetlenül a gazdagság mellett. Ami érdekes, hogy a gazdagság ellenére sem minden csillog-villog. A magas rangú hivatalnokok például nem Mercedesekben közlekednek, hanem Hindustan Ambassador típusú gépkocsikban. Ezek 50 éves konstrukciók. Biztos nagyon kényelmes, de akkor is egy őskövület. A kormányhivatalokon ugyanez látszik, azok az épületek, ahol Paco eddig volt (persze ez nem sok) szintén 30-50 évvel ezelőtt épültek, és ez nagyon meglátszik rajtuk. Delhiben nincs felhőkarcoló negyed, a kevés modernebb épületet sem lehet elképzelni egy európai városban. Egyszerűen mindegyik úgy néz ki, mint amelyet elhanyagolnak.
Most hétvégén eljutottunk két turistalátványossághoz is, az egyik egy tényleg gyönyörű park a város közepén az ún. Lodi park, amelyet azért hívnak így, mert a Lodi dinasztia ide temetkezett, és több síremlékük is megtalálható a buja növényzet között. A másik, amelyet láttunk a Qutub Minar, amely egy XII. századi (nem elírás) minaret. E körül különféle mecsetek és korabeli iskolák különböző szinten megmaradt romjai találhatók. Jó moszlim szokás szerint egy még korábbi hindu templom együttest építettek át mecsetnek. Így több helyen még most is láthatók a hindu díszítések és szobrok (amelyeknek az arcát természetesen gondosan leverték). Az egyik itteni magyar családdal mentünk, és tanácsukra jó korán reggel indultunk, így sem tömeg, sem hőség nem volt.
Egyébként meleg az van, a monszun elhúzódott (többek szerint később is kezdődött), ezért még most is többször van részünk trópusi felhőszakadásban. Ezek után értelemszerűen alig lehet levegőt venni a párától. Nappal 35 fokig melegszik fel, éjszaka 23-25 fok van. A medencét minden nap használjuk.
Delhi óriási, mindenütt építkeznek (most éppen 4 metróvonalat építenek egyszerre). A forgalom megfelel egy 18 milliós város forgalmának, de ahol mi lakunk egész tűrhetően lehet közlekedni (ez ugyanis a diplomata és kormányzati negyed). A vezetési stílusról külön lehetne írni, itt most maradjunk annyiban, hogy a legfőbb szabály: nincs szabály. Ezt azonban mindenki tudja, így a sofőrök figyelik a másik autót és minden rosszat feltételezve a másikról próbálják elkerülni az ütközéseket. Tényleg defenzív módon vezetnek, nagyon rosszul, de nem erőszakosan. Akinek az orra előbb van azt 99%-ban elengedik.
Zsuzsi első napjai három fő dologgal telnek. Elsősorban igyekszik mindent elintézni a két iskolában: identity cardok, számtalan egyéb nyomtatvány, könyvek, füzetek, orvosi vizsgálatok, angol tesztek, egyenruha – ugyanis a British Schoolba egyenruhában kell járni.  A lányok édesen festenek benne, ha majd hozzájutunk a dobozainkhoz, előkerül a képek letöltéséhez szükséges eszköz és akkor küldünk képet is. Zsuzsi másik fő feladata, hogy igyekszik felszerelni az itteni háztartásunkat és siettetni  a ház  felújításán dolgozó indiai munkásokat. E miatt ő ismerkedett meg legelőször az itteni piacokkal és boltokkal – de ez megér majd egy külön levelet képekkel. Végül, de nem utolsósorban, sok időt tölt Zsuzsi azzal, hogy igyekszik válaszolni az itt lévő családok asszonyinak kérdéseire és egyben megismerni a kiküldötti lét és emellett a konkrét itteni lét alapszabályait.

Minden esténk skype-olással ill. emilezéssel telik. Kisebbfajta közelharc megy az egyetlen laptopért, mert nem csak mi, de a gyerekek is skype-olnak és leveleznek a saját barátaikkal . De olyan jó hallani, látni vagy olvasni az otthoniakról!  És még nem untuk meg!!  Írjatok vagy hívjatok!
Sok puszi,
Zsuzsi és Paco

Szerző: zdyzs  2009.09.12. 08:20 2 komment

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Szürkemancs 2009.10.04. 20:24:01

ÜDV!!:D

remélem jól érzitek magatokat!!!

CSŐ Kriszti!!!!

Kira vagyok csak már minden foglalt volt...

RaRa 2009.10.30. 20:13:37

Hi!!!!
nagyon csúcs az oldal....az az egyetlen gond hogy Krisztiékkel alig tudunk skypolni...az idő eltolódás... x-(
B-)de nagyyon jó csak azt tudom mondani.ja és kyra vaok ne essen félre értés.